2. fejezet - Ami keres, az megtalál

Merlin elsietett, és a börtönökhöz indult, majd elkanyarodott a sárkány felé. Az őrséget szokásosan kijátszotta, utána pedig lesietett a lépcsősoron.
Mikor leért, Kilgharrah odarepült hozzá, és letelepedett a sziklára.
– Rég jártál errefelé, ifjú mágus.
Merlin csak bólintott.
– Akadt egy kis gondom.
A sárkány kérdőn nézett rá.
– Mi más okból is keresnél fel? Miféle gond?
– Önkéntelen varázslatot hajtottam végre – mondta kelletlenül. – És nem találtam ilyesmiről semmit a varázskönyvben, se a varázslatot, se az ellenszerét. – Annyira nem is volt ez meglepő, ő volt az első mágus, aki varázsigék nélkül is képes volt mágiát használni.
Kilgharrah bólintott.
– A mágia a lényedből fakad, várható volt, hogy egyszer ilyesmi is bekövetkezhet. Milyen varázslatról lenne szó?
– Várható volt? Én nem vártam! Mi van, ha egyszer ártok így valakinek? Igazán szólhattál volna – bukott ki belőle dühösen, majd fújt egyet. – Arthur összement, belefér a zsebembe.
A sárkány egy pillanatig döbbenten hallgatta, aztán elnevette magát. A hangos kacaja visszhangzott a barlang falai között.
– Még mindig meg tudsz lepni, mágus! – szólalt meg lassan. – De a varázslat visszafordítását egyedül kell megoldanod, csak annyi tanácsot adhatok, hogy használd gyakrabban az erődet. Ha többet gyakorolnál, talán elkerülhető, hogy újból előforduljon ilyesmi.
– Hogy gyakoroljak, ha megölhetnek érte? – mormogott. – Gyakorlással tudnám kezelni? – kérdezte halkan, miután kicsit elgondolkozott.
– Csak annyit tudok, hogy hatalmas erőd van, és ha nem használod rendszeresen, könnyen előfordulhat, hogy kicsúszik a kezeid közül – mondta komolyan. – De légy óvatos, még nem jött el az ideje, hogy kiderüljön a titkod.
– Akkor döntsd el, mit tanácsolsz! Gyakoroljak, vagy vigyázzak? – morgolódott. Nem lett okosabb. – Még találkozunk – mondta, és már ment is visszafele.
A sárkány nem válaszolt, csak halkan felkuncogott. Az apró herceg gondolata egészen felvidította.

Arthur közben próbált egyhelyben maradni, de hamar elunta magát, és felfedező útra indult a szobában. Átmászott egy asztalra, ami tele volt Gaius gyógyászati eszközeivel, és kíváncsian vizsgálgatni kezdte őket.
Az egyik üvegcse mögül egy méretesebb pók dugta elő a csápjait, majd szép lassan előkullogott.
Arthur azonnal a kardjáért nyúlt, de csak a tűt találta, így jobb híján azt húzta elő az övéből. A pók így közelről elég csúnyának tűnt, és nem akarta megvárni, míg az támad rá, így rögvest nekirontott.
A pók meglepődött, hiszen amúgy észre sem vette Arthurt, és hasonló dologgal még nem találkozott. Nyomban megpróbálta elijeszteni, és felé meresztgette első lábait, hogy nagyobbnak tűnjön.
A herceg viszont ennyitől nem hátrált meg. Felemelte a fegyverét, és ismét nekitámadt, ezúttal a pók teste felé szúrt. Még meg kellett szoknia, hogy a tűvel vágni nem igazán tudott.
Az állat érezte, hogy valami bántja, és rögtön agresszív lett. Arthur felé kapott a csáprágóival, talán még meg is eheti…

Merlin nyűgösen lépett be a szobába, semmi jó nem volt abban, amit a sárkány mondott, akkor pedig észrevette Arthurt és a támadó pókot. Gondolkodás nélkül intett a kezével, és mágiával elsodorta az állatot, aztán két lépéssel az asztalnál termett.
Arthur éppen csapott a tűvel, hogy a pókot félreütve kivédje a támadást, mikor az lerepült az asztalról. Meglepetten pislogott utána, csak aztán vette észre Merlint.
– Te is láttad ezt? Pedig szinte hozzá sem értem.
Merlin elsápadt, de Arthur jól volt.
– Láttam, biztos megijedt – mondta gyorsan, és pillantásával ellenőrizte, hogy a herceg teljesen épségben van-e. – Miért támadtad meg?
– Hirtelen előbukkant a semmiből, és megtámadott – magyarázta a herceg, aztán felvont szemöldökkel nézett Merlinre. – Azt hittem, Gaiusért mész, őt hol hagytad? – váltott gyorsan témát.
– Nem találtam meg – mondta gyorsan, és tenyerével kicsit közelebb tolta Arthurt, hogy jobban szemügyre vegye. – És te mit csináltál Gaius asztalán?
– Ne vonj folyton kérdőre, Merlin. Csak körülnéztem egy kicsit, most úgyis ráértem.

Merlin válaszul mormogott. Mit tehetett volna, ha egyszer Arthur állandóan bajba kerül. Kicsiként ugyanúgy, mint amikor emberi mérete volt.
Arthur kérdőn figyelte a fiút, de nem szólt semmit. Látta, hogy Merlint valami aggasztja, de nem tudta, mi lehet az, és sehogy sem tudta rászánni magát, hogy megkérdezze.
– Taposd agyon azt a pókot, mielőtt még egyszer meglátom. Nem tudod, milyen undorítóak ezek ilyen közelről – pillantott abba az irányba, amerre a pók repült, bár valószínűleg az állat már rég messze járt.
– Ne támadj rá! Amíg nem akadsz a hálójába, általában nem bánt, és a nagyobb dolgoknak sem mennek nekki, de most már veled maradok, mielőtt csemegeként végzed.
– Nem lesz itt senkiből sem csemege, ura voltam a helyzetnek – háborodott fel a herceg.
– Persze, hogy ura voltál. Kérsz ebédet?
– Már éppen szólni akartam, hogy hozhatnál valamit a konyháról – bólintott a herceg.
– Szerzek valamit és megpróbálok pár napot nyerni az apádnál! – helyeselt a mágus, de azért megvárta Gaiust, és csak utána ment el, hogy beszéljen a királlyal. Röviden előadta, hogy Arthurnak sürgős dolga volt, nem tudja pontosan, hogy mi, majd a herceg elmagyarázza.
A király nem örült, de végül intett Merlinnek, hogy elmehet. A mágus ezután a konyhára ment, elcsent néhány csirkecombot pár perc múlva pedig az egyikből letört egy kis darab húst, és letette Arthur elé.
– Elég lesz? Ha kérsz még, szívesen adok.
Arthur elég csúnyán nézett Merlinre. Bár a barátja csak jót akart, de a hús Merlinhez képest nagyon apró volt, és ez bosszantotta, mert, ahogy ránézett, látta, hogy nem bírná megenni az egészet.
– Majd szólok, ha kell – mondta durcásan.
– Kapsz – biztosította Merlin, majd leült a másik asztalhoz, és átnyújtotta a gyógyítónak az egyik combot. – Mit gondolsz, Gaius, mi lehetne a megoldás? – kérdezte a mágus halkan. Arthur úgyis el volt foglalva a hússal, talán még alszik is egyet délután.
– Nem tudom, fiam, még sosem hallottam ilyesmiről – pillantott a gyógyító Arthur felé. – Megpróbálkozhatok valamilyen főzettel, hátha segít, de nem vagyok benne biztos, hogy nélküled bármit is tehetek – nézett Merlinre jelentőségteljesen.
– Lementem Kilgharrahhoz – motyogta Merlin fojtott hangon. –Szerinte várható volt, és csak én szüntethetem meg.
– Várható? – kérdezte aggodalmasan. – Mindenesetre gyorsan ki kell találnunk valamit, nem maradhat sokáig így. Biztos vagyok benne, hogy vissza tudod csinálni.
– Megpróbálom, de előtte aludjon el – pillantott Arthur felé. Nyugodt napja volt összességében. Egy pókot elkergetni nem megterhelő.
– Ha bármiben tudok segíteni, szólj.

Arthur közben a kis darab hússal küzdött. Már régen jóllakott, és még épphogy megette a felét, de nem volt hajlandó meghagyni, így mire magába tömte az egészet, eléggé elálmosodott, és nem is volt túl jól.
– Merlin! Vigyél vissza a szobámba, azt hiszem, ledőlök egy kicsit.
Merlin zavartan pislogott rá.
– Nem maradnál itt?
Arthur körbenézett.
– Nem fogok az asztalon aludni, túl kemény, és az ágyad sem sokkal jobb tőle, de ha elhozod a kispárnámat, az is megteszi.
– Elhozom – mondta, majd Gaius felé nézett segélykérőn, hogy addig figyeljen Arthurra, majd kisietett.

– Gaius, Merlinnek mi baja? – kérdezte egy perc gondolkodás után Arthur, az ilyen jellegű kérdéseket csak a gyógyítónak merte feltenni. – Neked biztosan elárulta.
Gaius Arthurra pillantott, majd megrázta a fejét.
– Semmi komoly, felség. Azt hiszem, csak aggódik miattad.
Arthur nagyot sóhajtott.
– Nem maradok így, igaz? – nézett körbe feszülten. Így egy fél nap alatt már kezdett hozzászokni, hogy minden ilyen nagy, de azért tényleg aggasztó volt a helyzet.
– Nem maradsz így. Keverek valami italt, hátha használ, és elűzi a mágiát a szervezetedből. Merlin is megtesz mindent, hogy segítsen. Csak bízz benne – mondta Gaius lassan, közben Merlin már visszafele sietett, és nemsokára befutott a párnával.
– Itt is van!
Arthur bólintott a gyógyító szavaira. Hirtelen nem tudta, Merlin mit tehet érte, de ahogy megérkezett a párnával, halványan elmosolyodott.
– Remek. Amíg alszom, találjatok ki valamit – mondta, és egy kicsit meg is nyugodott. Remélte, hogy mire felébred, már tényleg minden rendben lesz.
Merlin rávigyorgott.
– Kitalálunk, te csak pihenj – mondta, majd újra letette elé a tenyerét, és felvitte a szobájába. Jobb híján a saját ágyába szállásolta el a pici herceget.
Arthur letelepedett a párnára, és nagyot ásított.
– Ébressz fel, ha van valami.

Merlin bólintott, és a sáljával takarta be Arthurt, majd újra kisietett Gaiushoz.
– Nem akarom visszaváltoztatni – huppant le a székbe. – Legalábbis őszintén nem. Akkor csak nagyobb bajban lenne, mint így. Szerintem ez lehet a baj.
– Ez tényleg baj. Rövid távon lehet, hogy nagyobb biztonságban van így, de ha kiderül, hogy mi történt vele, csak sebezhetőbb lenne. Nem lehetsz mindig mellette, hogy megvédd, még így sem.
Merlin hosszan lehunyta a szemeit, halkan válaszolt.
– Igen, tudom, megpróbálok valamit csinálni – mondta, majd felsétált a szobába. Letelepedett az ágy mellé, figyelte az alvó Arthurt, majd igyekezte összeszedni a mágiáját, de mielőtt bármit is tett volna mindig elbizonytalanodott, akár árthat is a hercegnek, túl apró volt. A sok koncentrálásban viszont ő is elfáradt, fejét az ágyára hajtotta, és elaludt.

Gaius közben odalent próbált összerakni valamilyen főzetet, hátha segít.

Arthur csak néhány óráig aludt, mikor ébredezni kezdett, hirtelen nem tudta hol van, csak Merlin illatát érezte. Halkan morgott valamit, aztán ahogy kinyitotta a szemét, rögtön megpillantotta az alvó szolgáját, és rá kellett döbbennie, hogy még mindig apró. – Merlin! – szólt rá erélyesen, miután elnyomott egy ásítást.
A mágus csak mormogott valamit, nem igazán jutott el a tudatáig Arthur hangja.
Arthur nehézkesen feltápászkodott, és ahogy lehúzta magáról a sálat, csak akkor döbbent rá, hogy Merlin azzal takarta be. Nem tudta, mit gondoljon, egyik percben úgy tűnt, törődik vele a fiú, a másikban meg csak úgy tétlenül henyélt.
– Merlin! – mondta hangosabban. – Te miért lustálkodsz? Remélem azért, mert találtatok megoldást, csak elfelejtettél felkelteni.
Merlin hirtelen kinyitotta a szemeit, majd zavartan nézett a még mindig apró Arthurra. Idegesen fordította el az arcát. Nem merte a mágiát használni, most pedig ugyanott vannak, ahol reggel.
– Nem találtunk semmit.
Arthur odament Merlinhez, és visszanyújtotta neki a sálat. Ő is ideges volt, csak morgott valami olyasmit, hogy álmában ő sem talált volna semmit, aztán komolyabban Merlinre nézett.
– Ne aggódj már annyit. Még a lovagok is megtalálhatják a varázslót.
– És hogy veszed rá, hogy visszaváltoztasson? – vette el a sálat, és visszatette a nyakába. Túl bizonytalan volt.
– Nem tudom, majd eldöntöm, ha megtalálták. Gondolom, rászegezem ezt – pillantott a tűre –, és megfenyegetem, hogy belé döföm, ha nem teszi meg. – Próbált jobb kedvre deríteni Merlint, bár elég gyenge próbálkozás volt. Sosem mentek neki az ilyen dolgok.
Merlin szája mosolyra húzódott.
– Idióta, egy mágust nem ijesztesz meg egy tűvel. Legfeljebb megkér, hogy varrd össze az ingjét, ha már úgyis ráérsz.
– Ha annyi esze van, hogy ezzel akar elérni bármit is – nézett végig magán –, akkor megeshet, hogy megijedne tőlem – mondta morcosan.
Merlin felnevetett, végül is a gondolatmenet helytálló.
– Biztosan megtalálják – vélte csendesen. – Addig viszont ráérsz, mivel ilyen formában nem tudom, mit csinálhatnál.
– Én sem. Még sosem volt ennyi szabadidőm, és nem tudom, mit kezdjek vele – húzta el a száját. Már délelőtt sem csinált szinte semmit.
– Gyere, felviszlek az egyik toronyba. Gyönyörű szokott lenni a kilátás – javasolta a mágus. Legalább magát is elfoglalja egy kis sétával.

Arthur bólintott, és fel is mászott Merlin nyakába. Bármi jobb volt, mint a semmit tevés.
– Kíváncsi vagyok, komolyan gondolod-e, hogy olyan helyet tudsz mutatni a kastélyban, ahol még nem jártam.
– Nem vagyok biztos benne, hogy van olyan hely. Rossz gyerek lehettél, ahogy elnézlek, lefogadom, hogy mindenhova bemásztál, csak tanulni ne kelljen – vélte, majd lassan elindult. Gaius nem volt most bent, így egyenesen a kedvenc tornya felé indult.
– Akkoriban szívesebben lettem volna ekkora, soha nem találtak volna meg – vigyorodott el.
– Biztos volt valaki, aki falazott neked – vélte a mágus. – Willel mi is egyfolytában egymást mentegettük.
– Egyszer-kétszer előfordult, de sosem tartott sokáig, a királynak senki sem mert hazudni – vont vállat. – Téged miből kellett kihúzni, mi? Az éles nyelved miatt biztos sokszor bajba keveredtél.
– Elég sokszor kerültem bajba – merengett el Merlin. Ez megint olyan dolog volt, amit nem oszthatott meg teljesen Arthurral.
– De ahogy elnézem ez sem volt elég, hogy egy kis észt neveljenek beléd – mondta kárörvendően.
– Sosem voltam nyugton, és soha nem is leszek. Eszem pedig van, ezt kikérem magamnak – lépcsőzött felfelé.
– Persze, Merlin – forgatta meg a szemét. – De ha van, akkor miért nem használod?
– Hogy abban a hitben éltesselek, hogy okosabb vagy nálam.
– Jó kifogás, de nem hiába nem te fogod vezetni a királyságot, hanem én.
– Te leszel az első pöttöm király, aki beköltözik a koronába, ahelyett, hogy a fejére tenné – lépett ki a tetőre.
– Ne bosszants, mert te leszel ma az első, akivel kitakaríttatom a vadászkutyáim helyét. Bizonyára nyűgösek, mert ma vadászni kellett volna mennünk, szóval, ha nem akarsz néhány harapást a hátsódba, akkor maradj nyugton.
– Nyugton vagyok – támaszkodott a várfalnak, és elnézett a távolba. Itt már kicsit erősebben fújt a szél, de a látvány gyönyörű volt. Tiszta volt az idő, így a távolban láthatóvá vált, az erdő fái felett, az óceán is.

Arthur kimászott a sál takarásából, és egy pillanatra elakadt a szava. Járt már itt többször is, de még sosem figyelte meg a tájat. Nem tudott mit mondani, csak elmosolyodott. Büszkeség töltötte el, ahogy elnézte a napsütötte dombokat, a csodálatosan kék eget, és az óceánt. Camelot egyszerűen gyönyörű volt.
– Nem rossz hely egy királyságnak, mi? – vigyorogott Merlin is tele szájjal.
– Csodálatos – mondta büszkén a herceg.
Merlin elmerengve figyelte a messzeséget, és próbálta elképzelni, hogy milyen lehetett régebben, amikor még a sárkányok szelték az eget és a felhőket, és amikor a boszorkányok mágiával szórakoztatták a gyerekeket. Szeretett volna ő is egy ilyen világban élni.
Arthur lassan Merlinre pillantott. Nem tudta, mi játszódhat le a barátja fejében, de látta a vágyakozó pillantását, és nem értette.
– Mi az, Merlin? – kérdezte csendesen.
A mágus zavartan jött rá, hogy most nincs egyedül, majd Arthurra pillantott, és elvigyorodott.
– Semmi, csak merengtem egy kicsit. Régi dolgokon. Teszel egy kört a várfalon?
Arthur a szemöldökét ráncolta. Látta, hogy Merlin eltitkol valamit, és nem akarta annyiban hagyni a dolgot.
– Miféle régi dolgokon? – kérdezte kicsit erélyesebben.
Merlin próbálta kivágni magát.
– Csak elképzeltem milyen lehetett itt felnőni, nálunk a legmagasabb a faluban egy öreg diófa volt, és a tetejéről se láttál szinte semmit, csak egy nagy hegyet és az erdőt.
Arthur még mindig gyanakodva nézte. Utálta, mikor valaki titkolózott előtte, és ez elég gyenge magyarázat volt. Morgott valamit az orra alatt, de már nem firtatta a dolgot, egyszer úgyis kihúzza Merlinből az igazat.
– Kiskoromban csak néha voltam itt, ha sikerült kijátszani az őrséget. De errefelé mindig elkaptak, nem engedik fel a gyerekeket, mert veszélyes lenne – magyarázta, közben lemászott Merlin karján a várfalra.

Merlin kicsit féltve figyelte, de elég széles volt a várfal, hogy Arthur ne pottyanjon le. És még mindig elkaphatja mágiával, bár azt sosem magyarázná ki a hercegnek.
– Nem fogok leesni – jelentette ki Merlin arcát látva a herceg. A szél elég erősen fújt, és kicsit össze kellett húznia magát, ahogy ismét kinézett a tájra.
– Tudom – vigyorgott rá újra a mágus. Szeretett volna őszintébb lenni Arthurral.
Arthur megforgatta a szemét, ahogy elindult a várfalon.
– Látom rajtad, hogy mondani akarsz valamit – pillantott Merlinre. – Ráadásul furcsán viselkedsz, nem vagyok ostoba.
A mágus elhúzta a száját. Tényleg nagyon a lelkére vette a véletlen mágiahasználatot, főleg, mivel akár árthatott is volna vele. Csak a szerencsén múlt, hogy nem így történt, és ha továbbra sem használhatja rendesen az erejét, ez csak rosszabb lehet.
– Aggódok – kezdte lassan. – Nem teljesen normális, hogy az ember főnöke mini méretben ébredjen egyik reggel.
Arthur nagy levegőt vett, és megtorpant.
– Hidd el, engem is aggaszt a dolog – vallotta be. – De bízom Gaiusban és a lovagokban. Valamelyik módon csak sikerrel járunk.
Merlin komolyan ránézett, majd halványan elmosolyodott. Így tény, hogy jobban tudott vigyázni a hercegre, de ez akkor sem lehetett hosszú távú megoldás.
– Nem lesz gond – mondta lassan, majd a szemöldökét ráncolta. Valami odalent, mozgolódott az erdőben.

Arthur láthatóan semmit sem vett észre, azzal volt elfoglalva, hogy nehogy megbotoljon, vagy elsodorja egy erősebb fuvallat. Csak bólintott, és nyugodtan tovább indult a várfalon.
Merlin a szemét meresztgette, majd idegesen beharapta az alsó ajkát. Nem ők mentek az erdőbe, ezért az a valami jött ide. Nem csak ő vette észre, lentebb egy szinttel az egyik őr megfújta a riadót…
– Arthur! Gyerünk! – szólt rá a hercegre.
Arthur a riadóra felkapta a fejét, és gyorsan körbenézett. Haragosan szitkozódott, aztán átugrott Merlin karjára.
– Miért pont most? – kérdezte dühösen. Ha megtámadják őket, semmit sem tehet.
– Valami van lent az erdőben. Valami varázslény – mondta Merlin aggódva, közben már lefele futott a lépcsőn. – Beteszlek Gaiushoz, ő vigyázz rád, én megnézem, hogy mit tehetek.
– Hogy varázslény? Merlin ne legyél ostoba, mit tehetnél?! Nem mész te sehová nélkülem.
– Gaius ért hozzájuk, és tanultam tőle! Te most nem tehetsz semmit! – beszaladt a szobába, majd letette Arthurt az egyik asztalra. – Gaius! Figyelnél rá?
Arthur elég erőteljesen ellenkezett, de így is az asztalon kötött ki. Gaius elég zavartnak tűnt, a hercegre pillantott, aztán vissza Merlinre. Ezt már nem lesz egyszerű kimagyarázniuk.
– Természetesen. Légy óvatos – mondta aggódva. Arthur ezt a pillanatot használta ki, hogy észrevétlenül beugorjon Merlin zsebébe. Jobb híján most ez is megfelelt, nem hagyhatta, hogy bármi őrültséget tegyen.

Merlin végigszaladt a folyosókon a mellékutakat használva, hogy kevés katonával találkozzon. Fogalma sem volt, hogy a lény mit követ, de rossz érzése volt, esküdni mert volna, hogy Arthur illata vonzotta ide, hiszen ez egy gyilkoló-gép volt. A fogaitól kezdve, az erős izomzat, a karmokról nem is beszélve. Biztos, hogy a hercegre szabadították rá.

A herceg azt tervezte, hogy út közben lebeszéli Merlint, bármit is akar tenni. Nem értette, miért akarja az az idióta megöletni magát egy szörnyeteggel. Mégis, Merlin eddig bizonyára óvatosan mozgott, mikor Arthur vele volt, de most, hogy azt hitte a herceg nincs nála, nem kellett odafigyelnie, ráadásul még sietett is, és Arthurt nagyon hamar elfogta a rosszullét, még megmozdulni sem bírt, nemhogy megszólalni.

Merlin az udvarra érve lassított. Látta a lovagokat, és kifele igyekeztek. Nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet, az a valami bárhol felmászhat a várfalon, ha úgy dönt. Arthurnak elég erős illata viszont a herceg szobájában van, talán ott kellene próbálkoznia. Kicsit még figyelte Leonékat, majd visszaaraszolt, és Arthur szobája felé indult.

Azonban úgy tűnt tévedett, belépve minden nyugodt volt. Ahogy a herceg óvatosan kikukucskált Merlin zsebéből, sikerült megnyugodnia, itt biztonságban voltak, talán Merlinnek mégsem ment el a maradék esze is, hogy megölesse magát.
– Te mégis mi a fenét képzeltél, mi? – kérdezte felháborodva, de a hangját elnyomta az abban a pillanatban betörő ablaküveg.
Merlin hátrahőkölt, és kis híja volt csak, hogy ne essen el, de megkapaszkodott a szekrényben. A lény már mászott is be az ablakon, ronda nagy pofájából csak úgy meredeztek az éles fogak, és a karmaival sem akart közelebbi ismeretséget kötni.
Tett hátra néhány lépést, majd felemelte a kezét, úgy helyezkedett, hogy a lény és közé kerüljön az ágy.
– Jobb, ha ott maradsz! – figyelmeztette fenyegető hangon.
A lény kárörvendő pillantást vetett rá, közben kiöltötte kígyószerű nyelvét.
"Add elő a herceget, Emrys, és nem esik senki másnak bántódása!" – hallatszódott egy nyájas női hang. A mágus elfintorodott, szóval ez valamiféle női példány, egy hegyi troll megirigyelte volna a rútságát.
Arthur közben egyre idegesebb lett. Ő nem hallotta a hangot, de azt érzékelte, hogy Merlin hatalmas veszélyben van.
– Menekülj már, idióta! – kiáltotta amilyen hangosan csak tudta. A lény erre felkapta a fejét, és körbepillantott, de nem látta a herceget, így dühösen beljebb lépett a szobába.
Merlin Arthur hangjától gyakorlatilag sokkot kapott. Lesápadt, és érezte, hogy az izmait elhagyja minden erő. A lénytől nem félt, elbírt volna vele, de mit keres itt a herceg? A hang egyértelműen a zsebéből jött…
A gyíkszerű szörnyet elnézve, ha futni próbálna, akkor sem jutna messzebb, mint a folyosó vége. Ilyen izmokkal pillanatok alatt utoléri.
– Átkozott idióta! Miért nem maradtál ahol mondtam? – lépett egyet hátra.
– Hogy hagyjam, hogy a halálba fuss? Nem gondoltam, hogy ennyire bolond lennél! – felelte Arthur mérgesen. – Mozdulj már, nem érünk rá!
"Add elő!" – sziszegte a hang dühösebben, és villámgyorsan az ajtó elé került, elvágva a menekülési utat. A nyelvét feszülten öltögette, és a tekintete nem állapodott meg sehol, csak kereste a herceget.
Merlin az egyik kardért nyúlt. Jobb ötlete nem volt most, minthogy fizikai küzdelemben próbáljon győzni.
– Nem vagyok idióta, nem óhajtok meghalni – sziszegte Arthurnak. Ez patthelyzet volt.
– Akkor minek jöttél ide? – Arthur kezdett kétségbe esni. Teljesen tehetetlen volt, de nem akarta végignézni, ahogy a legjobb barátját darabokra szedik. Valamit gyorsan ki kellett találnia, de semmi használható ötlete nem akadt.
"Nem gondolod, hogy azzal a vasdarabbal bármire is mész, igaz, Emrys?" – nevetett a nő – "Ettől azért több kell!" – A bestia hegyes fogait kivillantva előre lendült, hogy támadjon.
Merlin pánikba esett. Arthur a zsebében volt, hogy magyarázza ki, hogy mit csinált? Hátraszökkent, és varázsige nélkül próbált védekezni, szavak nélkül mozgatta a varázserejét. Annyi előnye volt csupán, hogy Arthur nem látott semmit a zsebében.
A lény hátratántorodott a mágia hatására, de a következő pillanatban újból támadt.
"Hol rejtegeted? Tudom, hogy itt van valahol! Ne áruld el a saját fajtádat! Minek véded a Pendragonokat?"
Merlin újból hasonló módszerrel védekezett, közben a lény felé lóbálta a kardját.
"Miért akarod bántani? Ártott neked?" – kérdezte gondolati úton.
A bestia dühösen fújtatott, de minden próbálkozással egyre közelebb tudott jutni Merlinékhez.
"Hogy kérdezhetsz ilyet? Tudod egyáltalán, hányat ölt meg közülünk? Bosszút állok, ha előbb veled kell végeznem, akkor is!"
Merlin agya lázasan pörgött, mire eszébe jutott a megoldás. Elejtette a kardot, és félreugrott a támadás elől, közben tenyerét a zsebe fölé tette, és elmotyogott egy varázsigét. Arthur legalább egy órát aludni fog tőle.
Arthur nem értette, mi történt. Szörnyű érzés fogta el, és borzasztóan aggódott, mégis a szemei lassan lecsukódtak, bármennyire is küzdött ellene.

A lény a kard eldobását feladásnak vette, és magabiztosabban támadt neki a mágusnak, mint annak előtte.
Merlin egy fél pillantással ellenőrizte, hogy Arthur elalszik a zsebében, ennyi éppen elég volt, hogy ne figyeljen rendesen oda. Érezte, ahogy karjába éles fájdalom hasít, ahogy a gyíkszerű lény állkapcsával célba talált. Szabadon maradt kezét felemelte, tenyerén izzó gömb jelent meg, amit egyenesen a szörnyeteg arcába vágott.
A bestia fájdalmasan felüvöltött, és hátrált néhány lépést, pár pillanatig vakon dühöngött a szobában mindent porrá zúzva, aztán a dühtől új erőre kapva, minden erejét latba vetve a mágusnak rontott.
Merlin most mindkét kezét használta, hangosan kántálta a varázsigét. Már az arcában érezte a szörny forró leheletét, amikor sikerült felemelnie a földről, és megtartania a levegőben.
– Arthurból nem eszel, te átkozott! – Minden erejét összeszedve az ablak felé lódította, majd egyszerűen kihajította.
A lény felvisított, de nem tudta megakadályozni a végzetét. Kegyetlenül a kemény földre zuhant, és utána csönd telepedett a szobára, csak néhány perc múlva lentről hallatszottak fel meglepett, és szörnyülködő kiáltások.
Merlin remegve kapkodott levegő után, karjából tovább szivárgott a vér, de legalább Arthur aludt. Óvatosan a zsebébe nyúlt az egyben maradt kezével, és kivette a herceget, majd megnyugodva szusszant. A szőkének semmi baja nem volt. Feltápászkodott, és a sáljába rejtette az alvó Arthurt, úgy indult vissza Gaiushoz. Sietett, hogy lehetőleg senki ne lássa a szoba közelében.

Mikor Gaius meghallotta, hogy nyílik az ajtó, aggódva odafordult. Remélte, hogy Merlin az, már mikor a mágus kilépett, észrevette, hogy a herceg eltűnt, de már nem tudott utána szólni, és azóta is Arthurt kereste eredménytelenül. A legrosszabb félelmei peregtek le a szeme előtt, ha Merlin nem tudta, hogy a herceg vele van, bármit tehetett.
– Mi történt, fiam? – lépett oda hozzá, a sebre pillantva.
– Megöltem a szörnyet – mondta halkan, teljesen sápadt volt. – Remek sztorit kell kitalálnunk rá – szedte elő a sáljából az alvó herceget, majd óvatosan az asztalra rakta.
Gaius csak egy pillantást vetett a hercegre, aztán újból Merlinhez fordult.
– Ülj le, ellátom a sebed, mielőtt még több vért vesztesz – mondta aggódva. – Mennyit látott a herceg?
Merlin leült, és az asztalnak támaszkodott.
– Bejött a lény, elkezdett beszélni hozzám, de azt nem hallhatta. Persze rögtön felhívta magára a figyelmet – mondta, addig sem a fájdalomra figyelt. – Nem sokat látott, és hamar elaltattam, de nem tudom, mit mondok neki.
Gaius nagyot sóhajtott, miközben elkezdte kitisztítani a sebet.
– Hogyan végeztél a szörnnyel?
– Kidobtam az ablakon – motyogta Merlin. Most hogy belegondolt, ez kimagyarázhatatlan.
Gaius megrázta a fejét, és gondolkodóba esett.
– Mondhatnád, hogy kiesett – felelt bizonytalanul. – Nem a legjobb magyarázat, de nem jut más az eszembe.
– Hogy került a zsebembe? Majdnem otthagytam a fogam miatta – szusszant nagyot Merlin, majd felszisszent, ahogy Gaius a sebhez ért. – Akár a nyakamat is elkaphatta volna az az izé.
– De nem kapta el, Merlin – szólt rá erélyesen a gyógyító. – Azt hiszem alábecsülted őt, végül is nem hiába áll Camelot legerősebb harcosa hírében. Csak egy pillanatra vettük le róla mindketten a szemünket, és már ott sem volt. Már bánom, hogy nem szóltam rögtön utánad, de a szemem már nem a régi, és előbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy valóban eltűnt.
Merlin tehetetlenül nyöszörgött.
– Majdnem lebuktam – suttogta halkan. Ez a gondolat feszültté tette.
– Nyugodj meg, fiam, és gyorsan találj ki valami hihető magyarázatot a történtekre, mielőtt a herceg magához térne. Akkor nem lesz semmi baj, kivágtad magad már nehezebb helyzetből is.
– Kilgharrah figyelmeztetett, hogy vigyázzak jobban – mondta halkan Merlin, majd az alvó Arthurra nézett. – Csúnyán kiakadna…
Gaius bólintott.
– Abban biztos vagyok. Nem szabad, hogy így tudja meg.
– Majd kimagyarázom neki – Merlin megbökte az alvó Arthur arcát, és megvárta, hogy Gaius befejezze a seb ellátását. – Hol aludjon éjszaka?

Arthur halkan felmordult, és hiába aludt, látszott rajta, hogy nyugtalan.
Gaius csak vállat vont.
– A legjobb lenne, ha normális méretében, a saját helyén lenne. Ellenkező esetben viszont jobb lenne, ha itt maradna.
Merlin picit megmozgatta a sérült karját, de nem volt az igazi.
– Felviszem magamhoz, most hogy nem kell neki rohangálnom, alszok én is…
Gaius biccentett.
– Pihenj csak. Igazán rád fér, szép munkát végeztél – mosolygott rá.
– Már csak ebből az ökörből kellene normális méretet faragni – jegyezte meg, majd óvatosan megfogta Arthurt, és felvitte a szobájába. Jobb híján az ágya szélén körberakott néhány párnát, és középre betette a pici herceget, így kevés az esélye, hogy leguruljon, vagy, hogy ő álmába ráfeküdjön. Amennyire tudott, kihúzódott az ágy másik végébe, majd lehunyta a szemeit, hogy aludjon.