8. fejezet - Csapdába csalva

Az emlegetett herceg közben őrjárattal fel-le keringett a kastélyban, de továbbra se találta semmi nyomát a lénynek. Ebéd körül már kezdett megéhezni, ezért úgy gondolta, visszamegy Merlinékhez, de éppen csak irányt váltottak a folyosón, amikor kiáltást hallott.
– Ott van! – Az egyik őr a hátuk mögé mutatott. A démon valóban ott állt, egy árnyékos sarokban, izzó tekintetével egyenesen Arthurra bámult, akit a hideg is kirázott. A katonák szinte azonnal körbeállták a herceget, és kivonták a kardjukat.
Arthur visszanézett a valamire, egész éjjel hallgatta a duruzsolását és a fenyegetőzését. A kardjára szorított, és fémes csengéssel, ő is előhúzta, elfutni nem lett volna éppen lovagias megoldás, és igazából eszébe sem jutott. Egy szolgálólány viszont észrevette, hogy mi történt, elszaladt, és nem telt el sok idő, hogy megkonduljon a vészharang.
A lény lassan közeledett, az árnyékokon surrant feléjük, közben végig Arthurt bámulta.
– Most nincs itt, hogy megvédjen – hörögte, majd valami nevetésfélébe kezdett. A katonák erre egyszerre hátrálni kezdtek. Mindannyian borzongtak a különös teremtménytől.

Merlin belemerült a varázslények elemzésébe, és hosszan elmerengett, hogy mégis mi lehet pontosan ez a támadó, ki engedte egyáltalán szabadjára a lényt, viszont amint meghallotta a harangokat, becsapta a könyvet és kiviharzott az ajtón.

Arthur hátralépett, a lényből olyan erő áradt, ami egyszerűen megbénította az izmait, de akkor se fut el, és akkor sem adja fel harc nélkül az életét.
– Talán nincs itt, de ez még nem jelenti azt, hogy meg fogsz ölni.
Az árnyékszörny felemelte a karmait, hogy lecsapjon. Az egyik katona előrelépett, a kardjával átsuhintott rajta, az árnyalak pedig félrelökte őt. A dühön kívül nagyobb baja nem esett, úgy tűnt a fegyver hatástalan ellene. Közben több katona is érkezett, körbevették a lényt, próbáltak harcolni ellene, de minden megmozdulás teljesen hiábavalónak tűnt. Egyre nehezebb volt távol tartani a hercegtől.

Merlin ekkor már hallotta a hangokat, de még pár folyosóval arrébb járt. Megszaporázta a lépteit, bár már így is majd’ kiköpte a tüdejét, és fohászkodott, hogy ne késsen el. Miért is hagyta elcsászkálni a szőkéjét?

Arthur hátul maradt, a katonák teljesen bevédték, bár ez a hercegnek nem nagyon tetszett. Gyűlölte, ha mások viszik vásárra a bőrüket és sérülnek a védelmében, csak remélni merte, hogy senki nem kap komolyabb sebet. A kard és minden egyéb fegyver teljesen hatástalannak bizonyult. Hirtelen egyetlen gondolata támadt, és az a mágus volt.
Merlin biztosan tudná, hogy mit kell most tenni.

A lény még pár katonát jól helybenhagyott, mire Merlin odaért. A mágus behúzódott egy oszlop mögé, hogy biztosan ne vegyék észre. Gyorsan ki kellett találnia valamit, és ahogy felmérte a terepet, már döntött is. Néhány halkan elhadart varázsige után a katonák és a lény közötti ablak betört. Szokatlanul erős fény áradt be a folyosóra, amitől a teremtmény dühösen felüvöltött.
– Még nincs vége – suttogta Arthurra meredve, aztán szertefoszlott.
Arthur a szeme elé kapta a karját a hirtelen fénytől, elég vakító volt. Talán a szél törte be az ablakot, de aztán…
– Merlin! – fordult meg, és a folyosót kémlelte.

Merlin miután megbizonyosodott róla, hogy a lény eltűnt, gyorsan lelépett a helyszínről, nem akart gyanúba keveredni.
A katonák zavarodottan néztek körbe, de lassan leeresztették a kardjukat.
Arthur viszont sietve a mágus nyomába eredt, amíg az emberei próbáltak magukhoz térni. Legalább addig is kicsit lerázza a testőrségét.
– Vigyétek őket gyógyítóhoz! – mondta még a sebesültek felé bökve.
Az egyik katona meredten nézett Arthur után, vigyázniuk kellene a hercegre, de a szőke gyorsan eltűnt a folyosó végén, így ő is a sérültekhez fordult.

Merlin néhány folyosóval előrébb járt, mikor meghallotta Arthurt, megtorpant, hogy bevárja.
– Minden rendben?
– Most már igen! – mondta, majd félrelépett egy félreeső sarokba, és berántotta a mágust is. – Miért csináltad?
– Azért, hogy ne essen bajod, te agyalágyult – mondta Merlin, mintha mi sem lenne egyértelműbb. – Meg is ölhetett volna – tette hozzá. Egy hónapja Arthur még csak nem is gyanakodott volna rá, ha valami ilyesmi történik.
– Igen, de nem tette – szorított erősebben Merlin karjára, majd magához vonta. – De ha valamelyik lovagom meglátott volna, rohanna az apámhoz.
– Még te sem láttál meg. – Merlin átkarolta a férfit. – Ha nem tudnád, nem is gyanakodtál volna.
– Szó szerint a tűzzel játszol te idióta – ölelte magához, majd egy csókot nyomott a másik nyakára. – Tiszta illatod van – tette hozzá szemtelen kis mosollyal.
– A tűzzel játszok, mióta Camelotba jöttem – mosolygott vissza rá –, de nem lesz gond, ne aggódj annyit folyton. Az mondjuk segítene, ha nem kiabálnád a nevemet, miután kihúzlak a slamasztikából. Kevésbé lennék gyanús.
Arthurnak szokatlan volt, hogy Merlin kioktassa, és hogy a mágusnak igaza legyen.
– Jól van, na! Majd visszafogom az indulataimat – sóhajtott, majd jobban a kis beeső résbe szorította magukat, amikor lépteket hallott. Már most elege volt a titkolózásból.

Merlin teljesen Arthurhoz simult, hogy minél kisebbre összehúzzák magukat. Ahogy hallgatta a herceg szívdobogását ismét gondolkodóba esett, vajon helyes-e, amit tesznek. A szíve mást súgott, mint az esze, és nem tudta melyikre hallgasson.
Arthur hasonló gondokkal küzdött, Merlin sose lehet felhőtlenül boldog mellette, titkolózás, negatív kritikák, és nem is mert tovább menni a gondolattal.
Tényleg jobb lett volna, ha csak egyszerűen eltűnnek egy vidékre, ahol senki nem ismeri őket, de nem hagyhatta magára az apját, a királyságot, az embereket. Súlyos sóhaj szakadt fel a mellkasából, és elkergette a fájdalmas gondolatokat, kiélvezte, hogy ketten vannak, amíg néhány őr elvonult a folyosón. Kicsit elmerült a nem is olyan régi emlékekben, amik bizonyították, hogy azért mégiscsak működik a kapcsolatuk.

Merlin zavartan Arthurra pillantott, mikor az őrök elmentek halkan megszólalt.
– Azt hiszem átgondoltam. Mutass be az apádnak. Mire megszerzed a nemesi levelet, Gaius majd kitanít. – Mély levegőt vett, és lassan kifújta. Így, hogy ezt eldöntötte, és ki is mondta egy kicsit könnyebbnek érezte magát. Nem tudta helyesen cselekszik-e, nem akart fölösleges terheket Arthur vállára tenni, de úgy gondolta, a herceg elég idős már ahhoz, hogy magának döntsön. Ha nem bírja tovább, bármelyik percben kiszállhat, azt a mágus meg fogja érteni. Nem fogja ugyan jól érezni magát tőle, de megértené, és csak az volt számára a fontos, hogy Arthur is boldog legyen.

Arthur meglepődött, tekintetében rengeteg érzelem futott át egyszerre, igazából arra számított, vagy legalábbis abban bízott, hogy Merlin visszautasítja, szenvedne tőle, de legalább a mágus túllépne és másnál problémáktól mentesebb életet és boldogságot kapna. Egy idő után talán ő is túllépne, végül is csak pár napja lángolt fel bennük ez az érzelem, előtte mindketten teljesen semlegesen viszonyultak egymáshoz.
Belesimított Merlin hajába, és szorosan a mellkasához húzta. Boldog volt, de közben sírás fojtogatta a torkát, amit ügyesen álcázott. Elveszíthette volna a mágusát, de ezzel a válasszal igen hosszan egymáshoz kötik magukat.
– Ráértél volna még – mondta halkan –, de örülök.
Merlin viszonozta Arthur ölelését, kezdték elhagyni a kétségek. Ahogy a herceg reagált a döntésére, az azt sugallta, hogy ő is komolyan gondolja a dolgot. Nem lesz könnyű, azt tudta, de ha kitartanak egymás mellett, akkor átvészelik a nehézségeket.
– Azt mondod, még húzhattalak volna? – kérdezte sunyi mosollyal az arcán. – Nos, azt hiszem majd legközelebb.

Arthur sóhajtott, majd halványan elmosolyodott. A fiatal még mindig az az idegesítően vigyorgó örökmozgó Merlin volt, aki eddig. Ő pedig egyre inkább kénytelen volt igazat adni Morgana szavainak.
– Beszélek a nővéremmel. Ő biztosan tud majd nemesi származást szerezni valahogyan. Viszont nem tudom, mennyire lehetek vele őszinte – simított fel Merlin nyakán, ujjaival betévedt a puha hajhoz a fülei mögött. Merlin beleborzongott a férfi érintésébe, lassan kifújta a levegőt, és végighúzta az ujjait Arthur karján.
– Nem tudom, hogy jó-e, ha mindent megtud. Ne érts félre, bízom benne, de minél többen tudnak egy titokról, annál hamarabb kitudódik. – Kicsit elhúzta a száját, de igyekezett elkergetni a sötétebb gondolatokat. – Még nem akarok sült csirke lenni. Mondj neki annyit, hogy megtaláltad, akit kerestél – nyomott egy puszit Arthur nyakára. – Meg azt, hogy kéne a segítsége. Biztosan meg fogja érteni – tette hozzá újból elmosolyodva.
– Egyet értünk, nem árulna el, de jobb nem beszélni erről, és nem leszel sült csirke, se sült mágus, erről inkább ne is halljak többet – nyomott még egy puszit a fülére. – Van már ötleted ez ellen a valami ellen? – kérdezte súgva.
Ahogy érezte Arthur lélegzetét Merlin arca kezdett vörösödni.
– Hát igazából reméltem, hogy a fény elűzi. Mivel bejött, majd elkapjuk valahogyan, ha nem tud elmenekülni talán meg tudjuk ölni.
Arthur észrevette, hogy pirul Merlin füle, és végighúzta rajta az ajkát.
– Hm, okos – motyogta, bár nem nagyon figyelt a mágus szavaira, nem igazán értette, hogyan működnek a varázslények. Merlinből felszakadt egy sóhaj, beletúrt Arthur hajába, ajkaival a kulcscsontjához hajolt, majd egy képzelt vonalon végigcsókolta a herceg nyakát, míg el nem ért az ajkaiig. Mindketten teljesen elfeledkeztek a démonról.
Arthur némán sóhajtott, a csókba nyögött, többször végigsimította a másik hátát, és igen nehézkesen engedte csak el Merlint. A mágus az őrületbe kergette, mindkét értelemben. Kipirult arccal és füllel pedig meglepően édesnek találta, de ezt most nem folytathatták.
– Morganázok, te pedig ne legyél olyan szédült, mint szoktál. Maradj itt három percet, amíg eltűnik a pír – tette hozzá, és egy elnyújtott csókot nyomott a másik homlokára, mielőtt kikémlelt volna a folyosóra. Mivel senki nem jött sietve ki is lépett.

Merlin még mindig fülig vörösen Arthurra vigyorgott.
– Nem is vagyok szédült – mondta vidáman, de közben bólintott. Csöndben ott maradt takarásban, míg elhalkultak Arthur léptei, aztán várt még egy kicsit, míg helyreállt a szívverése. Végül fülig vigyorogva, dudorászva útnak indult, hogy visszamenjen Gaiushoz.

Arthur is szokatlanul vidám volt, ez pedig sok lovagnak feltűnt, és el is gondolkoztak, hogy min vigyoroghat ennyire a herceg?
Az emlegetett szőke egy ízben összefutott az apjával Morganához menet, de épp csak biccentett neki, egy perc múlva pedig már mostoha testvére ajtaján kopogott.
– Én vagyok, Morgana, bejöhetek? – kérdezte, majd lenyomta a kilincset.
– Persze, gyere csak – mosolygott rá a fiatal nő, és felállt a székről, amin ücsörgött. – Minden rendben? Hallottam a vészharangokat.
Arthur biccentett, majd becsukta az ajtót.
– Igen, egy démon mászkál a kastélyban, meg akar ölni, állandó védelem alatt állok, és épp megtámadt – sorolta, közben gondosan körbenézett a szobában, hogy ellenőrizze Gwen esetleges jelenlétét. – Tudunk beszélni? – kérdezte azért a biztonság kedvéért.
Morgana kicsit szörnyülködve nézett Arthurra. Hallott ugyan a démonról, de nem tudta, hogy kifejezetten a hercegre vadászik. A hidegvér pedig, amivel a szőke fogadta, hogy meg akarják ölni, több volt, mint ijesztő.
– Nem vagy te egy kicsit túl nyugodt ahhoz képest, hogy valaki az életedre akar törni? – tette fel a kérdést a lány, aztán ő is körbenézett. – Gwen nincs itt. – Kezdett kíváncsi lenni, mit akarhat tőle Arthur.
A herceg kicsit saját magán is megdöbbent, hogy mennyire nyugodt tényleg, de hát miért félne? Merlin azonnal ott terem, ha egy kicsi gond is van. Előzőleg egy hangyát se bízott volna a fiúra, de egész gyorsan megváltoztak a dolgok. Hogy lehetett ilyen vak! Még talán el is ítélte volna a szolgáját a mágia miatt, ha épp nem az életét menti meg az orra előtt.
– Persze, hogy nyugodt vagyok, hiszen a testőreim eddig is megvédtek. Mellesleg egy szívességet kérnék, emlékszel a bálról a lányra? Apámnak meséltem róla, de nem tetszik neki a származása. Kellene nekem egy nemesi cím. Ha házasodnom kell, szeretném őszintén kimondani az igent, és nem egy díszpintyet tenni magam mellé.
Morgana erre elmosolyodott. Osztotta Arthur véleményét, és csak örömet szerzett neki, ha kicsit is Uther orra alá törheti a borsot, még akkor is, ha a király nem tud róla. Azért a hercegnek sikerült összezavarnia.
– Hol találtál rá? – kérdezte kíváncsian. – Miután elmentél Merlinnel, még figyelgettem, hátha rábukkanok, de ezek szerint egy szolgáló lehetett – ráncolta a szemöldökét. – Persze szívesen segítek. Mondjuk nem lesz könnyű ilyesmit szerezni, hogy Uther el is higgye, de megoldjuk, ne félj.
– Ráér, nem sürgetlek, igazából addig tanul egy kis udvari illemet – vigyorodott el a herceg. – Ha már címe lesz, tudjon szépen viselkedni is – mondta, feltűnően jó kedve volt.
– Látom nagyon belehabarodtál – mosolygott Morgana. – Azért nekem is bemutathatnád, már kíváncsivá tettél. Egyébként hogy hívják?
– Mer… Merien… hercegnő – bökte ki a herceg, és kissé zavarba jött.
Morgana felkuncogott. Tetszett neki ez a szerelmes Arthur.
– Hercegnő? – kárörvendően nézett a szőkére, de azért kicsit irigy is volt rá. – Szóval mikor láthatom?
– A legszebb a környéken – hajolt meg lovagosan Arthur, majd mindketten felkuncogtak. – Viszont néhány szebb ruha sem ártana neki. Adok rá pénzt, de te értesz a divathoz.
– Ne aggódj, elintézem. – Morgana a szekrényéhez sétált, és elővett belőle egy ruhát, Arthurnak nyújtotta. – Ezt próbáltasd fel vele, csakhogy egyezik-e a méret – mondta mosolyogva. Látta, hogy Arthur kerüli a témát, ezért úgy döntött, kicsit később beszéli rá a találkozásra.
– A találkozót megbeszélem még vele. Egészen félénk néha – tette hozzá a herceg, és átvette a ruhát. – El sem hiszed, mennyire sokat segítesz. Remélem apámat sikerül majd meggyőzni.
Morgana csak rámosolygott.
– Nincs mit, Arthur. És ne aggódj, majd segítek meggyőzni Uthert. Ha sikerül nemesi levelet szereznünk, és rendesen megtanulja Merien az illemet, akkor nem lesz semmi gond. Nem hagyunk az apádnak esélyt kételkedni.
– Még az is lehet, hogy feleségül tudom venni – jegyezte meg, bár egyelőre az is hatalmas előrelépés volt, hogy Merlin ebbe beleegyezett. Egy esküvővel pedig csúnya hazugságokba és veszélyes titkolózásba taszítanák magukat. Erre inkább nem is gondolt, csak biccentett Morgana felé, majd boldog mosollyal az arcán távozott.
– Remélem – mondta még Morgana, szerette volna, ha Arthurt boldognak látja. Ha olyan ember áll mellette, akit tényleg szeret, akkor jó király válik belőle.

Merlin közben még mindig dudorászva visszatért Gaiushoz, szó nélkül leült egy székre, és tovább lapozgatta a könyvet, amit az előbb letett.
– Újból fel vagy dobva, drága fiam – jegyezte meg az öreg.
Merlin rávigyorgott.
– Sikerült megmenteni Arthurt, és úgy tűnik ez a valami tényleg fél a fénytől – mondta vidáman. – Már csak az a kérdés, hogy meg is lehet-e ölni vele.
– És ettől piros a füled? – kérdezte Gaius huncut mosollyal.
Merlin a füléhez kapott. Nem hitte el, hogy még mindig vörös. Gaiusra sandított, de a vigyort nem tudta eltüntetni az arcáról.
– Már nem marad köszönetlenül a segítségem – mondta sokatmondóan, aztán dudorászva visszatért a könyvhöz.
– Szerezzek még egy takarót, vagy melegítitek egymást egy alatt? – kérdezte még az idős férfi.
Merlin ismét Gaiusra pillantott. Inkább gyorsan témát váltott.
– Találtál valamit, amíg elvoltam?
– Nem sokat, de ha egy varázskörbe belép, és gyorsan lezárod, akkor van rá esély, hogy foglyul ejtsük. Még akár Arthurt is használhatjuk csalinak, tekintve, hogy ismeri a titkodat.
– Azért talán jobb, ha kihagyjuk őt ezekből a dolgokból amennyire lehetséges. Így is elég nagy veszélyben van.
– Nem mondanám, ha lenne más ötletem – mondta komolyan a férfi –, de te bármit készíthetsz, ez a valami addig nem nyugszik, amíg a herceg szíve dobog.
– Tudom, de kell lennie más útnak is. Ha estig nem találok ki valamit, lehet ő a csali, persze, ha beleegyezik – mondta kelletlenül.
– Szóval ezek szerint nem kell még egy takaró – állapította meg Gaius, és mosollyal az arcán elhagyta a helyiséget.
Merlint váratlanul érintette a dolog, de mielőtt bármit mondhatott volna, Gaius kiment, így csak vigyorogva tovább dudorászott, és hiába próbált a könyvre koncentrálni, a gondolatai mindig elkalandoztak.

Arthur délután csatlakozott az apjához egy tárgyaláson, még néhányszor körbementek a kastélyban, állandó követőivel, de vacsora után még világosban visszatért Merlinhez. Az őrök újfent az ajtó előtt maradtak, vagy épp a folyosón mászkáltak.

Merlin még mindig a könyv fölött gubbasztott, már kevésbé jó kedvvel. Mellette volt egy tál kása, amibe néha beletúrt, de csak a lapokat bámulta, és azon igyekezett, hogy ne folyjanak ki teljesen a szemei. Szinte észre sem vette, hogy Arthur bejött.
– Merien hercegnő – érintette meg a vállát a herceg. – Hogy haladsz?
A mágus erre már felkapta a fejét, és Arthurra bámult.
– Hogy mi? Merien...? Ez ugye nem az új nevem?
– Nem tetszik? – vonta fel a szemöldökét. – Majdnem Merlint mondtam Morganának, ki kellett javítani magam.
Merlin vállat vont, és elvigyorodott.
– Megteszi – mondta. – Valamit úgyis ki kellett volna találni.
– Szeretné, ha bemutatnálak neki – karolta át finoman, miután meggyőződött, hogy Gaius nincs ott. – Mondtam, hogy félénk vagy, de megbeszélem veled. Lesznek ruháid is, szóval ezt fel kell próbálnod – tette le Morgana által küldött szoknyát.
Merlin elfintorodott, ahogy a ruhára nézett.
– Remélem, azért egy parányit értékeled, hogy mindezt érted teszem – dőlt neki a hercegnek.
– Jobban, mint hinnéd – puszilta a fülébe. – És igyekszem majd bebizonyítani is.
Merlin elmosolyodott.
– Azért ne szokj hozzá. Ez az egész lánnyá–változósdi dolog nem lesz gyakran. Bár attól függ, mivel bizonyítasz – tette hozzá vigyorogva.
– Azt majd kitaláljuk – simított Merlin mellkasára, és finom puszikkal hintette a nyakát. Egészen elvarázsolta őt a mágus, minden értelemben. A fiatalabb férfi belesimult Arthur érintéseibe, ujjai felcsúsztak a herceg karján, amíg el nem érte a szőke tincseket. Lentebb húzta a herceget, és egy forró csókot nyomott az arcára, de közben a szőkét valami más is lekötötte.
Állát Merlin vállának támasztva belebámult a könyvbe.
– Félelmetes – suttogta halkan.
– Mi? – kérdezte halkan Merlin, és a fejét hátrahajtotta Arthur vállára.
Arthur apró puszit nyomott a mágus nyakára.
– Varázslat… ezek a lények, ez a könyv a fura szavakkal…
– Ha sokat leszel velem, hozzászoksz hamar – mondta, és cirógatni kezdte a már-már bűnösen selymes tincseket.
Arthur hosszan lehunyta a szemét, és csak élvezte a simogató ujjakat a hajában.
– Húsz éve nevelik belém, hogy ez rossz. Nem biztos, hogy hamar hozzá tudok szokni a jelenlétéhez.
– Majd idővel – jött a halk válasz. Mély levegőt vett, beszívta Arthur illatát. Eldöntötte, hogy amíg a herceg teljesen fel nem dolgozza a dolgot, minél kevesebb mágiát használ előtte, talán úgy könnyebb lesz. Persze ez a nyakukon loholó varázslényekkel nem lesz túlságosan könnyű.
– Idővel – motyogta halkan a herceg is, de nem mozdult el Merlin válláról. – Tíz éves koromba jöttem rá, hogy az apám túlzásba viszi, akkor láttam először kivégzést. Nem akarták, hogy lássam, de megszöktem a dadám elől. Iszonyú volt – szusszant nagyot. – Anyámat mágia ölte meg, de az nem igazságos, amit apám művel. Elpattant valami a fejében, ha csak a gyanú felmerül valakinél, vagy a szót meghallja… - Arthur félbehagyta, és bánatosan szusszant egyet.
– Elég elfogult a témával kapcsolatban. Biztosan nagyon szerethette édesanyádat – nyomott egy lágy csókot a herceg ajkaira.
– Mindenkinél jobban– motyogta a fiatal férfi, majd elengedte Merlint, és leült vele szemben, a könyvet továbbra is erősen tanulmányozta.
Merlin egy pillanatig Arthur arcát fürkészte, aztán ő is visszatért a könyvhöz.
– Gaiusszal kitaláltuk, hogy talán egy varázskörbe bezárhatnánk, úgy el tudnánk pusztítani.
– Akkor csináljátok úgy. Nekem édes mindegy, csak ne lihegjen egész éjszaka a képembe – húzta el Merlin elől a könyvet, és lassan tanulmányozni kezdte. A mágus Arthur elmerengő arcát figyelte, majd bizonytalanul folytatta.
– Az a baj, hogy kéne valami, amivel becsaljuk a körbe, vagy valaki – mondta kelletlenül.
Arthur felnézett, azonnal leesett neki, hogy mire céloz a mágus, szeme kikerekedett.
– Legyek csali?
– Persze ha nem akarod, kitalálok mást. Mert igazából én sem akarom ezt, túl veszélyes, nem is értem minek mondtam – hadarta a mágus. – Csak Gaius erősködött, hogy nincs más megoldás, pedig biztos van, csak még nem jöttem rá, de biztosan van.
Arthur ránézett a képre, amit a könyv ábrázolt a szörnylényről, ami nem nyugszik, amíg ő meg nem hal.
– Jól van, csináljuk úgy. Százszor megmentettél már, ennyivel megkönnyítem a dolgod.
– Végig melletted leszek, nem lesz baj – mondta inkább magának, mint Arthurnak. Ha a hercegnek valami baja esne, emiatt a hülye terv miatt, azt nem tudná elviselni.
Arthur meglepetten kapta fel a fejét és őszinte érdeklődéssel figyelte Merlin arcát.
– Te mindig ennyire aggódtál az épségemért?
– Nem, amíg Camelotba nem jöttem, és nem tudtam, hogy él itt egy tuskó, akit minden nap más akar megölni.
– Tuskó – ismételte Arthur fintorogva. – Azért csak finoman, kisasszony. Apám előtt ilyet beszólsz és kitilt az udvarból.
– Ha egyszer tuskó vagy – mondta Merlin vigyorogva.
– Adok én neked tuskót – nyúlt át az asztal felett, majd egy laza mozdulattal átrántotta rajta Merlint és erősen dörgölni kezdte a fejét.
Merlint elég szerencsétlenül érintette a helyzet, félig átesett az asztalon. Arthur kezébe kapaszkodott mindkét kezével.
– Au! Arthur, fejezd be!
– Akkor viselkedj! – hagyta abba a feje dörgölését, de még mindig tartotta, bár ha elengedte volna, valószínűleg mindketten földre kerülnek, de Merlin biztosan.
A mágus Arthurra vigyorgott.
– Tessék, most kitalálhatod, melyikünk essen nagyobbat – mondta szinte nevetve.
Arthur ettől a vigyortól újabb lendülettel kapta el Merlint, minek következtében már borultak is. Arthur a hátára esett, a mágus pedig rá.

– Jól vagy? – kérdezte Merlin kicsit aggódva, próbálta elfojtani a nevetést.
– Szerintem fél méter se volt, amit zuhantunk, ennyi azért még nem árt meg – vonta fel a szemöldökét Arthur.
Merlin erre nevetve puszit nyomott párja orrára.
– Csak gondoltam megkérdezem, bár tényleg elég kemény a fejed, ahhoz hogy ez megártson.
– Ezért intéztem úgy, hogy én essek a hátamra. A te kis puha koponyád könnyen behorpadt volna, a vékony, kislányos karod pedig pillanatok alatt szilánkosra törik – figyelte, majd finoman lentebb húzta, de most nem adott neki csókot, csak gonoszul rávigyorgott.
– Még egy ilyen kislányos beszólás, és olyat kapsz, hogy nem teszed zsebre. – Merlin próbált csúnyán nézni rá, de túl vidám volt ahhoz, hogy komolyan vegye a herceget. – Már megint tuskó vagy.
– Te meg megint nyafogsz – borzolt a fekete hajába.
– Nem is szoktam nyafogni.
Arthur felnevetett.
– Most sem azt csinálod – simította meg gyengédebben a fiatal fejét, ahol az előbb megdörzsölte.
Merlin Arthur mellkasára hajtotta a fejét, és élvezte, ahogy a herceg ujjai a hajába túrnak. Ez volt az a pillanat, mikor Gaius benyitott az ajtón. Merlin gyorsan lependerült Arthurról, aki legalább olyan vörös lett, mint amilyennek a mágust látta.
Gaius csak nézett rájuk, majd legyintett.
– Zárt ajtók mögött, azért ez így nem túl biztonságos.
– Leestünk a székről – védekezett a herceg.
– És ezt apád is elhiszi?
Merlin színe vetekedhetett volna Arthuréval. Lassan feltápászkodott.
– Ha nem te jössz, megoldottam volna – mondta zavartan a mágus.
– Varázslattal, Merlin? – kérdezte Gaius hitetlenkedve. – Fiatalság bolondság, de nektek azért több múlik ezen. Ide bárki bármikor bejöhet.
Merlin kicsit csúnyán nézett Gaiusra, de nem vitatkozott vele.
– De tényleg csak a székről estünk le.
Az öreg a fejét csóválta.
– Inkább a kört kellene előkészítened üldögélés helyett
Merlin előkerített egy krétát az asztalról.
– Persze, már csinálom is – mondta kicsit duzzogva, de mint általában, most is Gaiusnak volt igaza, még ha nem is volt hajlandó beismerni ezt.
Arthur csak némán visszaült előbbi helyére és figyelte a rajzolgató Merlint. Gaiusnak igaza volt, de persze ő sem ismerte volna be hangosan.

Merlin szépen felrajzolta a kört, egyetlen rúnát kihagyva, hogy a lény be tudjon menni. A krétát odatette a hiányzó betűhöz, majd egy varázsigét elmormolva a kör elhalványult, majd teljesen eltűnt, mintha ott sem lett volna. A mágus végül felállt, és önelégült arccal nézett körbe.
Arthur szemérmetlenül még mindig Merlint bámulta, bár lassan rájött, hogy a fiatal már végzett.
– És mi a terv?
Merlin rávigyorgott, és egy széket behúzott a körbe.
– Szépen ideülsz, aztán ha jön az a valami, megvárjuk, míg beér a körbe, én gyorsan befejezem, te pedig kijössz, amilyen gyorsan csak tudsz.
Arthur a szemöldökét ráncolta, de azért leült a székre, bár elég idiótán érezte magát.
– Tudod, hogy villámgyors vagyok, és mikor jön? Órákon át itt kell ülnöm?
Merlin vállat vont.
– Fogalmam sincs – mondta. – Tegnap este mikor jött?
– Valamikor éjfél után, szerinted nem jön rá, hogy csapda?
– Ha rájön – Merlin az ajkába harapott –, majd rögtönzünk – mondta gyorsan. – De erre nem lesz szükség. A kör nem látszik, és még nincs kész, úgyhogy nem érzékelheti.
Arthur karba fonta a kezeit.
– El fogok zsibbadni…
– Ne nyavalyogj Arthur, mert... – Merlin hirtelen elhallgatott, az arca elkomorodott. – Jön – mondta halkan, és kicsit távolabbra állt Arthurtól.
Arthur megfeszült és a kardjához nyúlt, ő is érezte a szokatlan hűvösséget, ami a szörnyetegből áradt.

Merlin Gaiushoz lépett, és gyorsan elbújtak, a teremtmény pedig néhány perc múlva elő is bukkant. Lassan körbe hordozta a szemét a szobán, aztán halkan felkuncogott. A tekintete most nem Arthuron állapodott meg, hanem arra nézett, ahová Merlinék rejtőztek.
– Nem vagyok ostoba, mágus – hallatszódott a hangja, ahogy megállt pontosan a kör szélénél.
Gaius Merlinre pillantott, de nem szólt közbe, Arthur egész testében megfeszült, elég kiszolgáltatott helyzetben volt, már nem is ült, hanem felállt a székről.
Merlin gyorsan előbújt, és farkasszemet nézett a lénnyel.
– Hagyd békén Arthurt – mondta magabiztosan.
A szörny lassan elindult a mágus felé, aki felemelte a kezét, és elhadart egy varázsigét. Semmi nem történt, és Merlin gyorsan mondott egy másikat, hasonló eredménnyel. A démon egyre közelebb ért, mire a mágus hátrálni kezdett, közben pánikszerűen darálta a varázsigéket, de mindegyik hatástalan volt.
Arthur a kardját szorította, majd kilépve a körből Merlin elé lépett, majd a szörny felé tartotta az éles fegyvert, annak ellenére, hogy tudta: hatástalan.
– Szállj le a szolgámról. Hord el magad a kastélyomból!

A szörnyet nem nagyon hatotta meg a dolog, nevetve tovább közeledett hozzájuk. Merlin közben végig próbálkozott, mind sikertelenül, amikor már a lény villámgyorsan felemelte a kezét, hogy lecsapjon Arthurra, a mágus egy pillanatra elhallgatott. Furcsa hang tört elő a torkából, olyan dühös morgás-féle, a szemei aranyszínűre változtak, és a démon hátrarepült. Mikor a falnak ütközött volna, szertefoszlott.
– Légy átkozott – hallatszott még a nem túl biztató hangja, aztán teljesen nyoma veszett.
Merlin ijedten, sápadtan állt Arthur mögött.

Gaius teljesen le volt döbbenve, és csak ekkor lépett elő.
Arthur ellenben a földre dobta a kardját, és fél karral magához ölelte Merlint.
– Jól vagy? – kérdezte azonnal.
– Azt… Azt hiszem – dadogta a mágus, láthatóan még mindig nem tért teljesen magához. Remegett a testét átjárt feszültségtől és mágiától. – Mi volt ez? – kérdezte bizonytalanul, segélykérőn Gaiusra pillantott.
– Megijedhettél, és önkéntelenül támadtál rá – válaszolt az idős férfi.
Arthur zavart volt, a mágia sokkal hatalmasabb, mint azt az elmúlt napokban képzelte, kezdte érteni az apja félelmét, de ennek ellenére fél karral szorosan ölelte Merlint, mindkettővel csak Gaius miatt nem.
– Hogy jött rá?- Merlin Arthurra nézett, aki csak vállat vont.
– Talán okosabb, mint hittük.
A mágus hozzábújt a herceghez, megnyugtatta a férfi közelsége.
– Vagy talán itt volt végig, csak nem láttuk – mondta lassan. – Valami mást kell kieszelnünk.
– Te most csak ne eszelj, hiszen még mindig remegsz – motyogta Arthur. – Most alszunk…
Gaius meglepetten figyelte a herceget, sose hallotta még senkivel ilyen gyengéden beszélni.
– Csak megijedtem, te is hallottad. Nem tudom, miért nem használtak a varázslatok! – A mágus összeráncolta a szemöldökét. – Miért nem használtak a varázslatok? – nézett zavartan Arthurra, majd Gaiusra.
Arthur tökéletesen értetlenül nézett vissza rá.
– Komolyan elvehette az eszedet is a varázslat, ha tőlem kérdezel ilyeneket.
Merlin szája félmosolyra húzódott.
– Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha alszunk egyet.
Arthur Gaiusra nézett, de az a pillantás, amit az öreg vetett rá zavarba hozta.
– Menjünk aludni – mondta gyorsan, és el is tűnt a szoba felé.
Merlin még az öreg gyógyítóra mosolygott.
– Jó éjt. – mondta, majd ő is eltűnt az ajtó mögött. Az öreg csak a fejét csóválta, majd ő is elment aludni.

Arthur már az ágyon ült, és úgy méregette Merlint, mintha a varázsló bármelyik pillanatban összeeshetne. Bár utóbbi nagyjából már megnyugodott.
– Ne nézz így rám, semmi bajom.
A herceg csak a szemöldökét ráncolta. Hasonlót álmodott, Merlin erős varázslatot használt, de a teste megtört a mágia erejétől, és nem bírta tovább. Ez a fajta gondolat megijesztette, sokkal nagyobb erők mozognak itt, mint azt valaha is el tudja képzelni. Mindig is a kardjával gondolkodott, ez pedig most egészen más.
Merlin vállat vont, úgy tűnt Arthur estére már felvette ezt az aggódó ábrázatot, de igyekezett nem foglalkozni vele. Nyújtózott egyet, és a pizsamájáért nyúlt.
– Remélem, ezek után nem jön vissza ma este.
– Elég mérges volt rád. Szerintem elintézted, bár nem véglegesen. Fenyegetőzni még tud.
– Reméljük, csak azt. – Merlin leült Arthur mellé. – Amúgy kösz, hogy segítettél – mosolygott rá.
Arthur vállat vont.
– Nem szeretem hagyni, hogy mások egyfolytában az életüket kockáztassák értem – mondta válaszul. – Ahhoz meg még nem szoktam hozzá, hogy a lovagokon túl te is ezt teszed.
Merlin Arthur vállának dőlt.
– Tudod, hogy meghalnék érted.
A szőke átkarolta a mágus vállát.
– Élve több hasznodat veszem. Semmi szükség rá, hogy feleslegesen hősködj!
– Ne aggódj, nem fogok – vigyorodott el a mágus, aztán elhúzódott a hercegtől. – Most pedig tényleg aludjunk, tegnap nem pihented ki magad rendesen.
A szőke hátradőlt a párnának. Fáradt volt, de még valami érdekelte, amit azóta nem feszegetett, hogy megismerte Merlin mágiáját.

– Mutatsz nekem apró trükköket? Mit tudsz csinálni mágiával?
Merlin elvigyorodott, bár kicsit váratlanul érte ez a kérdés.
– Mit mutassak? – kérdezte csendesen, aztán elgondolkozott. A szemei aranyszínűre változtak, és egy lángocska jelent meg a tenyerén.
Arthur előbb a szeme villanására figyelt fel, majd a lángot tüntette ki figyelmével. Akárhonnan nézte, ez továbbra is felfoghatatlan és félelmetes volt a számára.
– Ezt már láttam.
Merlin morcosan nézett rá. Suttogott néhány szót, mire a láng madárformát öltött, és felrepült. Körbeszállta a szobát, aztán letelepedett Arthur előtt az ágy támláján.
A szőke érdeklődve meredt a madárra, és felé nyúlt az ujjával.
– Nagyon férfias, Merlin.
A mágus egy intésére a madár füstté változott.
– Még egy ilyen, és békává változtatlak, tuskó.
Arthur ujjával a füstbe nyúlt, majd vetett egy csúnya pillantást Merlinre.
– Még úgy is férfiasabb lennék, mint te.
– Egy nagy varangyos békává.
– Szád helyett a kezed járjon, és ágyazz meg!
Merlin felkelt, és Arthurhoz vágta a pizsamáját, majd elővette a sajátját is, közben a szemét forgatta.
– Te káposztafej.
– Merlin, jártál ma a lovaknál? – kapta el a pizsamáját. – Ezt meg vidd vissza – dobta is vissza.
Merlin Arthurra meredt, bár most eszébe jutott, hogy a herceg nem szokott felöltözni éjszakára.
– Sajnálom, már lejárt a munkaidőm – tette vissza a szekrényre Arthur pizsamáját, majd átvette a sajátját. Fél szemmel Arthurt figyelte, aki az ágyon ült, és próbált úgy csinálni, mint akit nem köt le az ő öltözködése. Nem ment neki. Alighogy lehúzta a felsőjét magán érezte a herceg pillantását, így nem is tudta komolyan venni a morgolódását.
– Elfelejted, hol a helyed!
Merlin bebújt az ágyba.
– Én? Dehogy is – vigyorgott a hercegre. – Pontosan rajta ülsz.

Arthur arrébb helyezkedett. Az ágy nem lett se kevésbé göröngyös, se puhább, a párnáját is hiányolta és még Merlin is szemtelenkedett. Az oldalára fordult, ideje volt álomba merülni.
– Arthur, ne legyél morcos, mert rosszul fogsz aludni.
– Te fogsz rosszul aludni, ha kiteszlek, és hallgatnod kell Gaius horkolását – ragadta meg a párnát, és Merlin fejéhez vágta.
– Kiteszel a saját szobámból? – nézett rá nagy szemekkel Merlin, miután leszedte az arcáról a párnát. Mondani akart még valamit, de a herceg arckifejezése láttán a torkán akadt a szó. Összeráncolta a szemöldökét, de a duzzogós, sértődött szőkével nem tudott mit kezdeni. – Jó éjt – mondta gyorsan.
Arthur visszamormogott valamit, visszaszerezte a párnáját, majd kicsit zavartan meredt a mágusra.
- Nem tennélek ki – mondta kelletlenül, mire Merlin felé fordult az ágyban. Mivel elég kicsi takarójuk volt, volt ideje megcsodálni Arthur ruhátlan felsőtestét, ujjaival a felkarjára simított.
- Tudom, ismerlek már!
Arthur valamivel közelebb simult, és némán figyelte a mágust. Merlin egy halk varázslattal eloltotta a gyertyákat, majd tovább cirógatta a herceg karját.
- Aludj, szükséged van a pihenésre – súgta neki halkan, majd egy csókot nyomott az ajkaira. A herceg szemei lassan lecsukódtak, az egyenletes cirógatás, a nyugtató szavak megtették a hatásukat és a szőke álomba merült.

Merlin is hamar elaludt, bár nem sokáig. A lény ugyan nem jött vissza hozzájuk, de hallotta a suttogását, és nagyon nem tetszett neki amennyit értett. Végül egy-két óra forgolódás után sikerült reggelig visszaaludnia.

Aznap éjszaka más is rosszul aludt. Forgolódott az ágyában, ahogy a suttogást hallgatta, nem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy ébren van. A lelkét átjárta egy erős érzés, a félelem, a gyanú, a veszély érzet és a tenni akarás. Valami, vagy valaki van a kastélyban, és nem csak a démon. Ez a valaki hatalmas, erős és mágikus erővel rendelkezik, ha ez ellen nem tenne semmit, nem ő lenne Camelot királya.