9. fejezet - Szemben az árnyékkal

Arthur reggel morcosan kelt. Elnyomta a hátát, fájt a nyaka és éhes is volt, egyedül a mellette fekvő másik test közelsége volt az, ami jobb kedvre derítette, de összességében ez most kevésnek bizonyult.
– Merlin!
A megszólított morgott valamit, aztán nehézkesen megmozdult, az álom még túlságosan elnehezítette a testét, nem nagyon akart még felkelni, de kénytelen volt, a mellette fekvő férfi igencsak mocorgott. Álmosan nézett Arthurra.
– Neked is jó reggelt – fojtott el egy ásítást.
– Nem túl jó – nyűgölődött a herceg. – Remélem, lassan kész az ágyam, vagy legalább egy párnát szerezz nekem. Hogy vagy képes ezen aludni?
– Nem vagyok ács, az ágyad nem az én felelősségem, de párnát szerezhetek. – A mágus kikászálódott ki az ágyból, majd visszanézett a nyúzott arcú hercegre. Akaratlanul is félmosolyra húzta a száját, most igencsak elkényeztetett úri fiúnak tűnt drága partnere.
– És kérnék egy masszázst, be van állva a nyakam… - sorolta tovább a szőke férfi, ahogy felült ő is.
– Mi az, hercegnő, nem tetszik a szállás? – vigyorodott el Merlin, miközben Arthur mögé lépett, vékony ujjait máris a nyakára csúsztatta, amitől a herceg izmai rögtön ellazultak.
– Nem véleményt kértem, hanem masszázst – motyogta a herceg, de így már egész kellemes volt a helyzet. A mágus ujjai tökéletesen eltalálták a fájó pontokat a nyakán és a vállán, és ügyesen ki is masszírozgatta őket. Merlin egészen belemerült a herceg érintésébe. A bőre még forró volt az ágytól és a takarótól, és azok az elégedett nyögések, amik kiszaladtak néha az ajkain, nos, azt sokáig elhallgatta volna más szituációban is.

– És, mit tervezünk mára? – kérdezte, csak hogy kicsit elterelje a gondolatait, amik kezdtek túlságosan szárnyat bontani.
– Unalmas tárgyalások, kutatás a démon után, és egy kiadós ebéd – válaszolt Arthur. – Beszélek apámmal, és valamikor megint elmehetünk vadászni. Mármint, mi ketten.
– Az jó lesz – vigyorgott a mágus. – Mármint, a vadászat meg az ebéd. A démont meg bízd csak rám – mondta kicsit aggódóbb hangnemben. Eszébe jutottak az esti suttogások, mágiája miatt minden egyes szót hallott, amit a lény kiejtett a száján. Kicsit erőteljesebben nyomta meg Arthur nyakát a kelleténél.
– Au! Vigyázz! – nézett hátra rá az érintett, de kiszúrta, hogy nincs minden rendben. – Merlin?
A mágus zavartan elmosolyodott.
– Ne haragudj, véletlen volt – mondta bűnbánóan.
– Hol jár az eszed? – kérdezte ezt már nyugodtabban Arthur.
– Csak elgondolkoztam egy kicsit – mosolygott sunyin, aztán hátrébb lépett a hercegtől, miután egy utolsó mozdulattal megsimította a vállát. – Megyek, kerítek neked reggelit, mielőtt éhen halsz nekem.
– Titkolózol már megint – állapította meg Arthur, kicsit megmozgatta a nyakát, de már egyáltalán nem érezte, hogy fájna.
Merlin sóhajtott. Nem akarta, hogy Arthur jobban aggódjon, így is elég baja volt, ráadásul az is lehet, hogy semmi következménye nem lesz annak, amit az éjszaka hallott.
– Csak szeretném, ha elkapnánk végre azt a démont – mondta végül.
Arthur megeresztett Merlin felé egy halvány mosolyt.
– Elkapjuk, valahogy ezt is megoldjuk, ahogy már annyi mindent.
– Tudom, és utána mehetünk vadászni – vigyorgott rá, aztán kiment az ajtón. Gaiust letudta egy gyors „Jó reggelt”–tel, és kisietett a konyhába, hogy reggelit szerezzen Arthurnak.

Gwen látta meg Merlint, és mosolyogva elé perdült.
– Jó reggelt! Napok óta alig láttalak! – jegyezte meg jókedvűen.
– Jó reggelt! – mosolygott rá a mágus. – Az időm nagy részében Arthur szobáját takarítottam. Gondolom, hallottad mi történt. Amúgy mi van veled?
– Hallottam. Megijedtem, azt mondták, Arthur eltűnt – magyarázta a lány. – Tegnap mást is pletykáltak. Azt mondják, a herceg nagyon megváltozott.
Merlin a szemöldökét ráncolta. Azt észrevette, hogy Arthur sokkal kedvesebb vele, de hogy mások felé is megváltozott volna, az nem tűnt fel neki.
– Hogyhogy?
– Tegnap délután sokat mosolygott, bár sokan ettől inkább megijedtek – kuncogott Gwen.
Merlin arca erre jobban felderült.
– Mit ne mondjak, nem arról híres, hogy folyton jókedvű legyen.
– Nem igazán. Reggelit viszel neki?
– Igen – bólintott a mágus. – Ha nem sietek, egész nap morcos lesz.
– De legalább nem ijednek meg tőle a kastélyban – mondta Gwen, még intett Merlinnek, utána elsietett a saját dolgára.
Merlin utána mosolygott, viszonozta az intést. Gondolatai elkalandoztak. Az, hogy Arthuron mások is így észrevették a változást, az vigyort csalt az arcára. Gyorsan a konyhába ment, aztán a reggelivel visszasietett a szobájába.

Arthur addigra felöltözött, ami meglepte Merlint, de nem tette szóvá. A herceg újból el volt merengve, de a mágust meglátva megnyugodott.
– Ugye magadnak is szereztél mára kolbászt, és nem az enyémet óhajtod megdézsmálni?
Merlin a szemét forgatta, de sunyi félmosolyra húzta a száját.
– Már megettem belőle a részemet. – Lerakta a tálat a herceg elé.
- Remek Merlin, legalább nem kell eltiltanom tőled - mondta lassan. Arthur leült, és hozzálátott a reggelijéhez.
Merlin figyelte őt, és eszébe jutott, amit Gwen mondott. Úgy tűnt, a herceg boldog volt, és ez őt is boldogabbá tette. Mikor Arthurral lehetett, a jövő és a múlt rémképei mind feledésbe merültek számára. Már nem volt semmi dolga, így leült, és nézte, ahogy a szőke evett. Egy szót sem szólt, csak a gondolataiba merült.
Arthur felnézett rá, miután megette a kolbászokat.
- Miért bámulsz így?
- Csak figyeltelek - jelent meg az idióta vigyor a mágus arcán.
Arthur sóhajtott, és visszamosolygott Merlinre. A kötődés egyre szorosabb lett közöttük, ahogy múltak a napok, de aztán a herceg kicsit komolyabbra fordította a szót.
- Ha ennyi szabadidőd van, takarítsd ki a szobám és az istállót, lepucolhatod a csizmámat, és kifényezheted a páncélomat is.
Merlin erre csak a szemét forgatta.
- Persze, hogy van időm – sóhajtott, és felállt. - Akkor azt hiszem, később találkozunk. - Arthur mellé lépett, és egy csókot nyomott az arcára. A herceg erre elnevette magát, a csóktól halvány pír jelent meg a bőrén.
- Csak vicceltem. Kapsz egy szabadnapot, találd meg azt a valamit. Sok sikert - csókolta meg a mágus ajkait, aztán kiment a szobából.
Merlin elkerekedett szemmel nézett utána. Már tényleg aggódni kezdett a hercegért, nagyon ritka volt, hogy egy teljes napot megkapjon. Gyengéden elmosolyodott, Arthur túl kedves lett vele.

Arthur sietve elköszönt Gaiustól, majd végigment a folyosókon, egyenesen a trónterem felé, hogy találkozzon az apjával. A férfi ingerültnek és kialvatlannak tűnt, de azért udvariasságból is feltette a kérdést.
- Jó reggelt, apám. Jól aludtál?
Uther kissé dühösen nézett rá.
- Nem igazán. Gondolkodtam. Ezt a lényt, ami a kastélyban mászkál, hogy végezzen veled, valaki megidézte. Mi van, ha a varázsló valahol a kastélyban rejtőzködik? Kiküldtem egy csapat katonát, hogy megtalálják, ha gondolod, csatlakozhatsz hozzájuk.
Arthur zavarba jött, és kissé elsápadt. Hogy juthatott az apja eszébe, hogy a kastélyban keresgéljen?
- Miből gondolod, hogy a varázsló a kastélyban rejtőzködik?
- Ha csak a legkisebb esély is fennáll, hogy elkapjuk a mocskot, meg kell ragadnunk, Arthur. Ne kérdőjelezd meg a döntésemet.
- Sajnálom, apám, csatlakozom a lovagokhoz - felelte lassan, a szíve hevesen vert, és már most aggódott Merlin miatt.
Uther komoran bólintott.
- Legelőször a szolgád szobáját kutatják át. Ott találkozhatsz a csapattal.
Arthur még jobban lesápadt, érezte, hogy leveri a víz, de igyekezett megőrizni a hidegvérét. Figyelmeztetni akarta Merlint, mielőtt odaérnek a lovagok, sosem ott kezdenek.
– Akkor nem is húzom az időt – mondta halkan, és elköszönt az apjától.

A folyosón már futott... Mire odaért, az egész lakás egy hatalmas felfordulás volt. A katonák mindent átforgattak, de mint mindig, most sem találtak semmit. Merlin még a szobájában volt, amikor érkeztek, így gyorsan eltűntette az ágy köré rajzolt varázskört, a többi holmija pedig gondosan a padló alatt volt elrejtve.
Arthur igyekezett nem nagyon lihegni, amikor megérkezett. Leszidta gondolatban magát, hogy ennyit aggódik. Ő is kutatott már itt, de soha nem talált semmit.
Merlin halványan Arthurra mosolygott, bár ő sem volt éppen a legnyugodtabb. A máglya gondolata, és a képek a démoni kislánytól még túlságosan frissek voltak a számára, és ha Uther valóban gyanút fogott, ahogy azt gondolta, akkor nem állt fényes jövő előtte.
Arthur megnyugodott valamennyire, és csatlakozott a többi őrhöz, akik most túlzott alapossággal nézelődtek.
– Hogyhogy itt kezdünk? Sorba szoktunk haladni – kérdezte az egyiket. Az kicsit meghajolt, mikor felismerte a herceget.
– A király parancsa.
A szőke biccentett, majd ahogy végeztek, megvárta, hogy a katonák továbbálljanak.

– Mi volt ez? – kérdezte Merlint. – Mi üthetett apámba?
– A démon csinálhatott valamit – mondta halkan a mágus.
– Megszállta? Mit csinált vele? – ragadta meg a párja vállát, és kicsit megrázta.
Merlin a fejét rázta.
– Ha megszállta volna, már rég a vérpadon lennék!
A herceg kétségbeesett, arcvonásai megkeményedtek. Mágiával szembe kerülve ideges lett. Ez a lény már nagyon kikészítette.
– Mi van az apámmal? – kérdezte, ezt már nyugodtabb és komolyabb hangon.
Merlin nem nézett Arthur szemébe. Ezt akarta reggelről elkerülni.
– Este nála járt, de nem bántotta. Hallottam, amiket suttogott neki, reméltem, hogy nem lesz ilyesmi következménye – mondta halkan.
– Megbabonázta? Vagy bebeszélt neki valamit? – kérdezte Arthur sürgetően. – Rólad beszélt?
Gaius megköszörülte a torkát.
– Nyugodj meg, uram. Apád csak aggódik érted.
– Ez nem aggódás! Elvakult ebben a témában – csattant fel Arthur feszülten.
– Elmondta neki, hogy mágus vagyok, de nem a nevemet használta, legalábbis nem a Merlint – mondta csendesen a mágus, és bűnbánóan nézett Arthurra. Ha reggelről beszélt volna vele a dologról, megkímélte volna a herceget egy adag stressztől.
Arthur morgolódva figyelte.
– Azt az Emryst használta? Mit mondott még rólad neki?
– Hogy a szolgád vagyok, de mivel nem találtak semmit, nem lesz gond. – Merlin összecsapta a tenyerét. – Lehet, hogy hamar elfelejti.
– Hamarabb felejti el anyámat, mint a mágia gyanúját bárkinél – válaszolt sötéten a herceg. Szorult a hurok, egyre jobban félt attól az átkozott jövendöléstől. Tekintetét le sem vette a látszólag nyugodt mágusról, aki a székhez sétált, hogy leüljön.
– Ha nincs bizonyíték, nem fog elítélni, ugye? – nézett kicsit sápadtan Arthurra. Nagyon nem akarta máglyán végezni.
– Még nem találkoztál olyannal, hogy valakire ráfogtak valamit? Nagyon légy résen, én majd figyelek apámra. Megyek, és jelentést teszek!
– Én pedig elintézem azt a démont, mielőtt nagyobb galibát csinálna. – Merlin érezte, hogy kezdett kicsúszni a lába alól a talaj, és nagyon nem tetszett neki a dolog.
– Biztos bölcs dolog lenne most jelentést tenned, uram? – szólt közbe hirtelen Gaius. – Sose szoktál, csak nap végén, ilyen esetekben, csak erősebbé tennéd a király gyanúját.
Arthur zavartan pillantott az idős férfire.
– Nos, lehetséges, hogy érdemesebb a nap végén. – Igaza volt az idős gyógyítónak, nem is tudta, mit kezdenének nélküle. – Megyek a többiekkel, kutatok a varázsló után.
– Még az is lehet, hogy megtaláljátok. – Merlin mosolyt erőltetett az arcára. – Az lenne a legegyszerűbb.
– Ha megvan, akkor a szörny is eltűnik?
– Ha a varázsló meghal, a parancsa is vele együtt eltűnik– felelte Gaius.
– Akkor előkerítem – mondta a herceg határozottan, majd egy csókot nyomott Merlin homlokára. - Te pedig menj dolgozni, ne legyen gyanús, hogy kimaradsz.
– Ennyit a szabadnapomról. – Merlin savanyú képet vágott, de egyet kellett értenie Arthur érveivel.
– Ne hisztizz, kislány – lépett el a herceg, Gaius feszélyezte kicsit, ezért egyetlen apró puszi után el is sietett, és felkereste a csapat többi tagját. Folytatták a kutatást.

Merlin mélyet sóhajtott.
– Megyek, jobb, ha én is munkához látok – mondta, és ő is gyorsan kiiszkolt, mielőtt Gaius bármit is szólhatott volna. Arthur sodronyingjére már úgyis ráfért a pucolás.

Arthur egész nap kutatott, aztán délután ment, hogy jelentést tegyen. Forrt benne az indulat még mindig.
– Apám – biccentett a férfinek.
– Áh, Arthur, már vártalak. Találtatok valamit?
– Sajnos semmit. Ahogy kérted, a szolgámnál kezdtük, majd bejártuk a kastélyt, de sehol semmi és senki – nézett fel rá kissé feszülten. – Számítottál valamire?
– Igen, Arthur, számítottam – felelte ingerülten a király. – Biztos, hogy elég alapos munkát végeztetek?
– Megkérdezhetem, mire számítottál? Valakitől fülest kaptál? – faggatózott a herceg.
Uther a szemöldökét ráncolta.
– Már megint kérdőre vonsz engem? Mostanában úgy viselkedsz, mint akinek elment az esze.
– Csak szeretném tudni, milyen okból forgattam fel ma az egész kastélyt! – szólt vissza Arthur.
– Egy varázsló bujkál itt, és az életedre akar törni! Ez nem elég indok neked?
– Semmi okunk feltételezni, hogy a kastélyban van! Ha itt lenne, elém állna, és egyszerűen megátkozna, nem ilyen árnylényeket küldözgetne! Gaius szerint messziről is lehet irányítani!
– Arthur, a varázslók gyávák és aljasak! – Uther már egészen kijött a sodrából. – Mennyi idő kell még, hogy rájöjj végre?!
A hercegnek a nyelvén volt a válasz, de visszanyelte.
– De nem találtunk semmit. Nincs a kastélyban – sziszegte vissza. Iszonyú indulatok dúltak benne. Az apja tévedett, és ő meg akarta óvni Merlint.
– Akkor kutassátok át újból, és ne merészelj még egyszer ilyen hangnemben beszélni velem!
– Újból? Az egészet? – Tudta, hogy az apja forrófejű és makacs tud lenni, de ez túlzás volt.
– Igen, jól hallottad! Ha kell, forgasd fel egész Camelotot, és ne gyere vissza addig, amíg nem hozod a varázslót is!
Arthur köpni-nyelni nem tudott, aztán válaszul lehajtotta a fejét.
– Értettem, Felség – mondta enyhe éllel. – Akkor távoznék...
Uther csak dühösen intett neki, mire Arthur elhagyta a termet. Kint viszont felindultságában, tiszta erőből vágott a falba. Két fontos ember az életében egymással szemben állt, elég erősen gyilkos szándékkal az egyik oldalról.

Morgana ekkor lépett a folyosóra, és azonnal látta, hogy nagy baj van.
– Arthur, mi történt? – lépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Apám teljesen kifordult magából! Meggyőződése lett, hogy egy gonosz mágus bujkál a kastélyban! – morgott a herceg.
Morgana a szemöldökét ráncolta.
– És honnan vont le ilyen következtetést?
– Ezt próbáltam kideríteni, de csak kiabált, mint egy megsebzett vad.
Morgana kicsit rászorított Arthur vállára.
– Hagyd rá a dolgot. Te is tudod, hogy ebben a témában hajthatatlan.
– Nem nyugszik, amíg rá nem fogja valakire – nézett rá a herceg kétségbeesetten. – Tűrjem, hogy ártatlanokat öl meg?
– Arthur, nyugodj meg. Megpróbálok beszélni vele, hátha rám hallgat.
– Ostoba vénember, nem hallgat ez senkire – füstölgött a herceg.
Morgana kicsit félrehúzta Arthurt.
– Valami más is van itt. Mi baj?
Arthur zavarba jött, és kissé megnyugodott.
– Te tényleg elhiszed, hogy a mágia gyökerében romlott? – kérdezte halkan, komolyan nézve a zöld szemekbe.
Morgana a fejét rázta.
– Őrültség – nézett kicsit meglepetten Arthurra, de kezdett összeállni a fejében a kép. A herceg teljesen megváltozott amióta azzal a lánnyal találkozott, és úgy tűnt nem csak vidámabb lett, hanem elkezdte használni az eszét is. – Ott vannak a druidák. Senkinek sem ártanak, nem tudom, Uther ezt miért nem látja – mondta csendesen.
– Pontosan – bólintott Arthur. – Elegem van ebből. Az apám megöl embereket, akikért bosszút esküsznek. Nem egyszer, e miatt a bosszú miatt akartak engem vagy őt megölni. Meddig megy ez? Ha valaki sikerrel jár, apám csak még őrültebb lesz, és amúgy is, mágiával megmentették az életem. Nem is egyszer.
Morgana bólintott.
– Örülök, hogy végre te is észhez tértél – kicsit zavartan nézett Arthurra. – Hogy érted ezt? Ki mentett meg mágiával?
Arthur nem akart hazudni, de Merlint se felfedni.
– Egy Emrys nevű varázsló – válaszolt halkan. – De ez titok, ha apám megsejti, felkeresteti, és megöleti.
– Emrys – suttogta a lány elképedve. – Érte aggódsz ennyire? Csak nem a kastélyban rejtőzik?
– Nem aggódok. Soha nem kapják el – vont vállat. Talán túl sokat beszélt, de Morganában megbízott.
A lány bólintott. Látta, hogy Arthurt feszélyezi a téma, és nem akarta nagyon feszegetni, bár kicsit bántotta, hogy a herceg nem bízik meg benne teljesen.
– Azért megpróbálok beszélni Utherrel. Nem baj, ha nem forgatja fel naponta a kastélyt.
– Pedig azt mondta, hogy addig adja parancsba, amíg nincs meg a varázsló.
– Ezért fogok beszélni vele – mosolygott rá halványan. – Megpróbálom meggyőzni.
– Csak óvatosan – sóhajtotta Arthur, aztán körbekémlelt. – Visszamegyek Merlinhez, újabban náluk lakom.
Morgana bólintott, és kicsit gonoszul elmosolyodott.
– Ne félts te engem, ha Utherről van szó.
Arthur elmosolyodott, és biccentett nővérének. Ismerte már, tudta, hogy jó hatással tud lenni apjukra, ez pedig egy kicsit megnyugtatta. Az öklét dörzsölgetve indult vissza a gyógyító lakrésze felé, kicsit nagyot ütött a falba, és most fájlalta az ujjait…

Amikor belépett, csak Gaius volt ott, épp egy főzetet kavargatott.
– Végeztünk ma, Gaius – mondta az öregnek. – Apám valakinek mindenképpen a nyakába akarja varrni a merényleteket.
Gaius mélyet sóhajtott.
– Sok ártatlan esett már áldozatul a király haragjának – mondta gondterhelten.
Arthur sötéten nézett rá. Az ő lelkét is rengeteg ártatlan kiontott vér nyomta, még ha parancsra is cselekedett.
– Mikor hagyja abba? Szerinted meggyőzhető?
Gaius a fejét rázta.
– Ismered apádat, makacs, mint egy öszvér.
– Tudom – mormogott Arthur. – És aggódok Merlinért – bökte ki. – A fejébe vette, hogy rábizonyít valamit.
– Én is aggódom – vallotta be a gyógyító –, de a kezeink meg vannak kötve.
– Gaius, ha velem bármi történne, küldd el őt innen, amilyen gyorsan, és amilyen messzire csak lehet. Majd adok rá pénzt.
Gaius zavartan nézte Arthurt.
– Ne beszélj ilyesmiket. Amíg nincs bizonyíték, nincs mitől tartanunk, és bizonyíték nem is lesz.
– Nem hallottál a démonkislányról?
– Merlin már említette – válaszolt a gyógyító kissé komoran.
– Arról is tudsz, mit mutatott? – kérdezte lassan a herceg.
A gyógyító erre a fejét rázta.
– Merlin arról nem beszélt.
– Látta a saját máglyahalálát – suttogta Arthur kiszáradt szájjal. Még maga előtt látta Merlin rémült arcát, ahogy hozzábújik. Nehéz sóhaj szakadt fel a tüdejéből. – Nem voltam ott, hogy segítsek rajta, és én is álmodtam ezzel. – Idegesen túrt a hajába. – Ígérd meg, hogy ha bármi történik velem, elküldöd! – nézett rá kétségbeesetten.
Gaius egészen elsápadt. Megkapaszkodott egy székben, és leült. Egyre jobban aggódott Merlinért.
– Megígérem – bólintott. – Remélem, ha erre kerül sor, hallgatni is fog rám.
Arthur teljesen kétségbeesettnek tűnt.
– Csak tudnám, miért nem tudom megmenteni. Gondolod, annak a démonnak igaza van?
Gaius bizonytalanul bólintott.
– Attól tartok. Ha nem csak ártani akar, akkor az igazat mutatta.
– És megakadályozhatjuk? – nézett rá a herceg, olyan elkeseredetten és reménytelenül, ahogy még soha senkire.
– A jövő sokfelé elágazik. Lehet, hogy megakadályozható.
– Akkor megakadályozzuk – mondta komolyan. Amíg él, nem engedi Merlint meghalni. Ha bármi történne vele, akkor se. Felkelt.
– Megkeresem az idióta szolgámat.

Merlin közben a fegyvertárban ücsörgött, Arthur páncélját tisztogatta. Épp egy makacs folttal küzdött, amikor megpillantotta a démonkislány szemeit visszatükröződni a már tiszta részről. Ijedtében majdnem eldobta a fémet.
„Emrys...”
Ahogy a hangot is meghallotta, megpördült. Éles vörös szemek néztek rá vissza az ártatlannak ható gyermekarcról.
„Mit akarsz?”
A kislány vékony ajkait már-már gúnyos félmosolyra húzta.
„Jó úton haladsz... a máglya felé.”
„Hagyj békén” - felelte sápadtan a mágus.
„Folyamatosan árt neked” - folytatta a kislány. - ”Nem kellene még meghalnod, olyan fiatal vagy.”
Merlin megrázta a fejét.
„Értsd már meg, Arthur sosem ártana nekem. Hagyj minket békén végre!”
„A herceg talán nem, de mint láttad, nem fog segíteni.”
– Hazudsz – vágta rá Merlin, bár egyre jobban kételkedett a saját szavában.
„Nem én vagyok az, aki áltatja magát” - válaszolt a kislány szomorú arccal.
– Biztosan van más út.
A kislány a fejét rázta.
„Van mód. Ha elhagyod Camelotot.” – A sejtelmes hang a fejében félelemmel töltötte el. Rémülten meredt a kis démonra.
– Azt nem tehetem, ha elmegyek, Arthur meghalna – mondta, és az említett herceg épp akkor lépett be a szobába, a kislány azonnal eltűnt. Merlin ijedten nézett fel rá.
– Arthur...
A herceg nem látta a démont, de hallotta, hogy Merlin beszél valakivel, és a riadt tekintet is árulkodó volt.
– Megint az a kis szörnyeteg?
A mágus bólintott, letette a páncélt, felkelt, Arthurhoz sétált, és némán megölelte. A herceg szorosan a karjába zárta a vékony testet, ujjaival finoman simított a fekete tincsekbe a tarkójánál.
– Ne hallgass rá – fúrta arcát a fiú nyakához, majd apró puszit nyomott a puha bőrre. – Emlékszel, mit ígértem? Nem hagylak meghalni, amíg élek, és utána sem.
Merlin bólintott, de ahogy ismét felvillantak előtte a képek, remegni kezdett, és szorosabban ölelte a herceget.
– És mi van, ha mégis valóra válik? – kérdezte kétségbeesve.
– Megszöktetlek a börtönből. Én vagyok a herceg – válaszolta neki mosolyogva. – Nem válik valóra – ölelte jobban magához.
Merlin Arthur vállába fúrta az arcát. Borzalmasan félt. Nem csak a haláltól, hanem attól is, hogy előtte elveszítheti Arthurt. Hiszen, ha a férfi elárulná, ott lett volna a kivégzésen. Újból remegés futott végig rajta. Ha pedig a herceggel minden rendben lett volna, valahogyan megakadályozta volna az egészet. Túl sok volt ez neki egyszerre. Korábban is akaratlanul irányította a mágiáját, mi lesz, ha megint elfogja az indulat, és valahogyan árt Arthurnak? Ettől sokkal jobban félt, mint a máglyától. Ráadásul Camelotot sem hagyhatta el csak úgy. Ha megtette volna, a herceggel biztosan végez az első mágikus lény, ami a királyságba téved.
A herceg csak állt, és ölelte Merlint, érezte az illatát, a mellkasán a másik szívverését, a testének melegét, minden apró rezdülését, és igyekezte elhitetni magával, hogy minden a legeslegnagyobb rendben lesz. Ahogy így álltak, elképzelhetetlen volt számára, hogy bárki is árthat nekik.
Finom csókot nyomott Merlin arcára, de továbbra se lépett hátrébb. Mellette akart maradni, és mindentől megvédeni.

Merlin lassan próbált megnyugodni. Nem volt túl könnyű ezek után, de Arthur mellett biztonságban érezte magát. Ahogy a férfi átkarolta, úgy érezte, semmi, és senki nem árthat neki. A rémisztő képek lassan szertefoszlottak, bár a szorító érzés a mellkasában nem akart szűnni. Végül Arthur homlokának nyomta a sajátját, és felsóhajtott.
– Van egy jó hírem is – erőltetett félmosolyt az arcára –, azt hiszem, kitaláltam, hogyan ölhetjük meg a démont.
A herceg felsimított Merlin arcán, és finoman bólintott.
– Ez valóban jó hír – hajolt közelebb finom csókot nyomott az ajkaira. – Mi az ötlet?
Merlin lehunyta a szemeit, és lassan kifújta a levegőt. Mikor újból Arthur szemébe nézett, a tekintetében még mindig ott volt a félelem, bár a mosolya kicsit szélesebb és természetesebb lett.
– Nem biztos, hogy beválik, de ha megbűvölöm a kardodat, talán meg tudod ölni vele – mondta. – Ahogy régen a griffnél – szaladt ki a száján.
Arthur a szemöldökét ráncolta, eddig az ujja vonalát követte tekintetével, ahogy végigsimított Merlin nyakán, de most újra a nagyon kék szemekbe nézett.
– A griffnél? Lancelot ölte meg, nem?
Merlin gyorsan bólintott. Már megint hamarabb járt a szája, mint az esze.
– Persze. Ő tette – mondta zavartan. – Csak egy kis segítséggel, de most nem ez a lényeg…
– Lancelot… tud rólad? – emelte fel a hangját a herceg, ujjaival szórakozottan cirógatta tovább Merlin nyakát – Jut eszembe, mondtad is. Te idióta – nyomott barackot a fejére.
– Nem direkt volt, oké? – visszapillantott a letett páncélra. – Itt mindjárt végzek, aztán visszamegyek a szállásra, és elintézzük azt a démont.
– Ma még biztosan nálad alszom. – Elengedte, majd felvette a páncélt. – Ágyat nehéz szerezni – akasztotta a helyére.
– Örülök neki – vigyorodott el a mágus. Végignézett a fegyvertáron, lett volna még dolga, de máskor is félbehagyta már. – Akkor akár mehetünk is.
Arthur biccentett, és előre indult, a legrövidebb úton mentek vissza Gaiushoz, a gyógyító most nem volt bent. Utherhez ment, hogy beszéljen a királlyal.

Merlin szinte azonnal előbányászta a varázskönyvét a rejtekhelyéről, és letette az asztalra.
– Add ide a kardod – nyúlt Arthur felé.
A herceg átnyújtotta, és figyelmesen követte Merlin mozdulatait.
Merlin a könyv fölé rakta a kezét, miután elvette a kardot. A szemei aranyszínűek lettek, a könyv pedig végiglapozódott, és úgy a felénél kinyílt.
– Ez lesz az – bökött az oldalra, aztán letette a kardot az asztalra.
– És nem lesz baja a kardomnak? Nem teszed tönkre? – kérdezte kissé kételkedve.
– Dehogyis teszem! – A kard fölé tette a kezét, és felolvasta a varázsigét, de semmi sem történt. A mágus mélyet sóhajtott, aztán újra próbálkozott.
Arthur a homlokát ráncolta, majd félmosolyra rándult a szája.
– Nem vagy annyira profi.
Merlin csúnyán nézett rá.
– Csak nem meg szeretnéd próbálni? Hátha neked jobban megy – nyújtotta ki rá a nyelvét. A herceg viszont csak kinevette.
– Legalább nem ismertelek annyira nagyon félre. Megnyugtató, Merlin.
– Ez egy nehéz varázslat, rendben? – Merlin felvette a kardot az asztalról, és feltartotta, majd elismételte a varázsigét.
Arthur újfent nevetni kezdett.
– Ez azért elég mulatságos.
Merlin leeresztette a kardot.
– Tuskó, koncentrálnom kell – mondta morogva. – Segítene, ha nem nevetnél folyton.
A herceg biccentett, majd magára hagyta Merlint a karddal, és inkább felment a szobába.

Merlin sokáig próbálkozott, és nem nagyon akart összejönni a dolog. Végül letette az asztalra a kardot, és leült egy székre. Kezdett elfáradni, és fel is idegesítette a varázslat, ráadásul a gondolatai is másfelé jártak. Megfejelte az asztallapot, és dühösen kifújta a levegőt.

Arthur kényelembe helyezte magát a szobában. Elheveredett Merlin ágyán, és a plafont tanulmányozta.
Továbbra is aggódott a mágusért, ez az egész jóslat kezdett az idegeikre menni, mellette pedig ott volt a démon. Túl sok volt ez egyetlen ember számára, el sem tudta képzelni, mennyire nyomhatja az egész Merlin vállát. Az ágyon fekve azonban egészen elpilledt, és néhány perc múlva el is bóbiskolt.

Merlin dühösen ismételte még párszor a varázsigét, mire érezte, hogy a mágia megmozdul benne. Egészen felvillanyozva felpattant, és a karddal a kezében szinte rátörte az ajtót a hercegre.
– Arthur! Sikerült! – vigyorgott büszkén.
Arthur ijedten ült fel, és álmosan pislogott a kardot lengető Merlinre. Azt hitte, még álmodik.
– Mit csinálsz? Hagyjál már!
Merlin Arthur kezébe nyomta a kardot, ami furcsa fénnyel csillogott, és leült az ágy szélére.
– Ezzel megölheted a démont.
Álmos kék szemek pislogtak Merlinre.
– Mi…?
Merlin ránevetett, közelebb hajolva rásimított az alvástól kócos tincsekre, majd lágy csókot nyomott az értetlen ajkakra. Arthur ettől halványan elpirult, és újra Merlinre pislogott, most már éberebben.
– Kész a kard? – forgatta meg a kezében.
– Sikerült – mondta büszkén a fekete hajú. – Elvileg működnie kell.
– Ma éjszaka teszteljük – válaszolta, mostanra egészen felébredt.
Merlin Arthur vállára hajtotta a fejét.
– Remélem, végre vége lesz – sóhajtotta.
– Ne aggódj! – nyomott egy csókot Merlin homlokára.

A mágus halványan elmosolyodott, és szorosabban Arthurhoz bújt, aki félretette a kardot, és az ölébe húzta a mágust. Karjaik körülfonták egymás testét, úgy néztek ki, mint akiket szét sem lehetne választani.
– Azért örülök, hogy nem végtelen a hatalmad, így nem fogok félni tőled…
– Nem is kell. Sosem bántanálak – dőlt neki a hercegnek.
– Akkor úgy fogalmazok, hogy a hatalmadtól. Olyan megfoghatatlan számomra – mormogta a mágus fülébe, és élvezte, hogy a fekete hajú megborzong a karjaiban.
Merlin kicsit meglepetten nézett Arthurra. Hátranyúlt a válla fölött, és beletúrt a szőke tincsekbe. Furcsa volt számára, hogy valaki tartson a hatalmától, a legfurcsább pedig az volt, hogy ez az illető Arthur legyen. Nem igazán mondott semmit, csak elveszett a férfi tekintetében.
Arthur visszanézett rá, csókot nyomott a meglepett arcra, majd nekifogott, hogy megmagyarázza a tartását.
– Mióta az eszemet tudom, az apám gyűlöli a mágiát, mert az elvette tőle anyámat. Abba nevelt, hogy ez gonosz és árt. Szokatlan, hogy nem kell tőle tartanom – simított Merlin mellkasára, ujjaival a sállal játszadozott.
– Nekem pedig az szokatlan, hogy valaki tartson tőle. Előbb tudtam varázsolni, mint beszélni. – Ujjait végighúzta Arthur arcán, finoman cirógatva a férfit. – Annyira természetes ez számomra, mint az, hogy ver a szívem és lélegzek.
A herceg szinte észrevétlenül lefejtette Merlin nyakából a sálat, kezét pedig a mellkasára csúsztatta a szíve fölé.
– Tényleg azt hittem, hogy ezt csak tanulni lehet. Bár, ahogy elnézlek, nem minden az erő – nyomott egy újabb csókot az arcára, majd ezt egy újabb követte. Apró lépésekben haladt a mágus ajkai felé, aki felsóhajtott, majd megelőzve a herceget, elfordította az arcát egy leheletnyi csókért a szájára.
– Sokat kell még tanulnom – mondta csendesen mosolyogva.
– Lesz még időd – simogatta tovább a mellkasát, aztán hirtelen témát váltott. – Neked volt már kapcsolatod? – kérdezte halkabban, és Merlin nyakához bújt, hogy a mágus ne lássa a pírt az arcán. Eddig egyszer ragadta el őket hevesebben a vágy, és amennyire meg tudta állapítani, a mágus ugyanolyan bizonytalan mozdulatokkal ért hozzá, mint ahogy ő a mágushoz. Mindössze a vágy mozgatta őket, és nem a tapasztalat.
– Nem igazán – vallotta be Merlin, és újból beletúrt Arthur hajába, ujjaival a sötétszőke tincsekkel játszott. – Ha titkolóznod kell, nem érdemes beszállni egy kapcsolatba.
– És sokan akarták, hogy beszállj? – érdeklődött a herceg, és próbálta leplezni őszinte kíváncsiságát.
Merlin egy picit elpirult.
– Hát… nem annyira – mondta lassan. – És te, Arthur? Biztos sok hercegnő, meg nemes lány akart már a kedvedben járni – vigyorgott rá.
– Mégis miből gondolod? A csodás külsőm miatt, vagy a ragyogó személyiségem vezetett rá? – nyomott egy hosszú csókot a nyakára.
– Mert olyan arrogáns vagy – nevetett Merlin. – Az előkelő hölgyek buknak az ilyesmire, nem?
– Nem is tudom – kulcsolta ujjait Merlin kezére, majd kézcsókot lehelt a kézfejére, közben végig a szemébe nézett, igen csábító pillantással. – Te mit gondolsz?
Merlin lehajolt, megcsókolta, majd sunyin elmosolyodott. Egyszer Arthur ezzel a mozdulattal elvarázsolta, és most is elvarázsolta, de ezt ügyesen leplezte.
– Mi az, már nem is emlékszel hányan voltak, vagy csak nem tudsz számolni?
Arthur sértődötten fújta fel az arcát, csábítani próbált, de úgy tűnt Merlinnél több kell, mint egy elbájoló pillantás.
– Emlékszem, nagyjából – mormogta.
– Jól van, azért ne kapd fel a vizet – nevetett Merlin, és újra szorosabban magához ölelte a herceget. Igazán kényelmes volt Arthur ölében.
– De azért csak volt valaki, aki tetszett, vagy még a faludban – találgatott tovább a herceg, úgy tűnt, nem hagyja veszni a témát.
– Volt egy lány – kezdte vizsgálni a plafont Merlin.
Arthur karjai megfeszültek a mágus körül.
– Igen?
Merlin a hercegre mosolygott.
– Nyugi, már rég történt, és amúgy sem volt semmi komoly.
– Nem meséled el? – kérdezte Arthur halkan, arcával visszabújt Merlin nyakához, és szorosabban átölelte.
Merlin elgondolkozott.
– Négy vagy öt éve találkoztunk. A szomszéd faluban lakott. – A mágus egy pillanatra elhallgatott, úgy tűnt, kicsit zavarba jött. – De tényleg nem volt semmi, nem is tartott sokáig.
A herceg arccal maradt Merlin nyakánál, érzékelte a fiatal pulzusát, és ez megnyugtatta.
– És te kezdtél ki vele, vagy fordítva?
Merlin mordult egyet.
– Arthur, már nem is emlékszem! Ne legyél tuskó – koppintott a fejére.
– Csak érdekelt – motyogta a nyakába, nem igazán akart elmozdulni. –Tudod, hogy milyen a konkurencia.
– Azt hiszem, e miatt nekem jobban kéne aggódnom – kezdte cirógatni a herceg arcát. – De bízom benned, Arthur, és neked sincs okod kételkedni.

Arthur erre felnézett, és nagyon őszinte, csillogó szempárral találkozott a tekintete. Ez idáig sose érdekelte az aktuális partnere kivel volt előtte, vagy hány embernek suttogta ugyanazokat a semmitmondó szavakat.
De Merlin más volt. Most először mozdult meg benne valami komolyabb érzelemhullám.
– Nem fogok – válaszolta halkan, majd előrehajolt, és bezárta a köztük maradt távolságot.
Merlin átkarolta a herceg nyakát, és lassan kifújta a levegőt. A szíve hevesebben vert, és most kezdett rendesen tudatosulni benne, mit is érez igazán. Ahogy ott voltak együtt, és ahogy az előbb Arthur ránézett, rájött, hogy őszintén, tiszta szívéből szereti a szőkeséget. A gondolatra belemosolygott a csókba. Boldog volt itt, és senki sem vehette rá, hogy elmenjen Camelotból, amivel itt hagyná a herceget.
A szőke tele volt érzésekkel, szavak nem jöttek a szájára, de amúgy is el volt foglalva Merlin arcának és nyakának csókolásával. A sálat előzőleg már leszedte a fiatalról, így most jóval szabadabb teret kapott a fehér bőrön. Kezével szétbontotta a felsőt, majd Merlin haját simogatta finoman, közben felgyűrte a feleslegessé vált anyagot, szabaddá téve a mágus mellkasát. Merlin sietve kibújt a felsőjéből, beletúrt a herceg hajába, és viszonozta a csókokat. Addig mocorgott, amíg sikerült lovagló ülésben elhelyezkednie Arthur ölében. Szabad kezével kedvese arcát és fülét cirógatta, majd az ujjai levándoroltak a mellkasára. A homlokát nekinyomta a szőke vállának, és egy hosszú, forró csókot lehelt a kulcscsontjára.
A vágy egyre hevesebben kezdte őket elragadni, Merlin már azon volt, hogy lehúzza a herceg felsőjét, így egyikük sem hallotta meg a megérkező Gaiust, aki épp csak egy könyvért nyitott be a szobába.

A gyógyító halkan megköszörülte a torkát, de úgy tűnt, még ez sem zökkentette ki a két fiatalt, így kicsit hangosabban köhintett.
– Nem akarok alkalmatlankodni…
Arthur nehezen zökkent ki, hiszen épp próbált kibújni a saját felsőjéből, de aztán annál nagyobb döbbenettel nézett az ajtó felé Merlin meztelen válla fölött. Követhetetlen sebességgel lett égővörös az arca, és próbált valamit mondani.
– Én… öhm...
Merlin egy mozdulattal visszarántotta a hercegre a felsőt, és kimászott az öléből. Ő is pipacsvörös lett.
– Kopoghatnál… – nézett zavartan a gyógyítóra, majd felvette az ágyról a saját ingjét. A meghitt hangulat pillanatok alatt törött darabokra.
– Csend volt. Azt hittem, még dolgozol – válaszolt az idős férfi, szája sarka mosolyra rándult. – Nem sokat tévedtem…
Merlin morgott valamit az orra alatt, amíg Gaius kiment. Érezte, hogy ég az arca, és ahogy Arthurra pillantott, nem bírt megállni egy vigyort. A herceget ritkán lehetett látni ilyen színben. Arca vetekedett a felsőjével, melyikük tud jobban elpirulni.
Arthur próbálta rendezni magát, a kócos haját, a ruháját, és érezte, hogy paprikavörös az arca. A vigyorgó Merlinre nézett, és motyogott valamit. Merlin megigazította Arthur haját, és egy gyors csókot nyomott a szájára, aki ettől felsóhajtott, és belesimított a fekete tincsekbe.
– Frász tört rám… bárki más is lehetett volna.
Merlin az ajtóra pillantott, és elhúzta a száját.
– Majd legközelebb bezárjuk – vonta le a bölcs következtetést.
– Akkor zárd be – mérte végig őt a herceg igen szemtelen és vágyakozó mosollyal.
– Most azonnal? Este is itt leszel még, nem?
– Most!
Merlin rávigyorgott, aztán suttogott néhány szót, mire elfordult a zár, és ő ismét megcsókolta a herceget.
– Sose érem el, hogy ne használj mágiát? – kérdezte Arthur, és visszahúzta az ölébe Merlint.
Merlin egy pillanatra elgondolkozott, aztán vigyorogva a fejét rázta.
– Nem, ez ösztönös.
– Gondoltam – motyogta a herceg, és újra a varázslóhoz bújt, ajkai hamar megtalálták az előbbi útvonalat Merlin nyakának érzékeny bőrénél.
Merlin átkarolta, és cirógatni kezdte a haját, kellemesen megborzongott, ahogy a puha ajkak felfedezték a testét, gyakran tapintva érzékenyebb pontra.
– Majd egyszer saját lakosztályod lesz, és ott nem zavar senki, ahogy akkor sem, ha kész lesz a szobám…
Merlin megpuszilta a homlokát.
– Hogy saját lakosztály? – kérdezte kuncogva. – Az jó lesz.
– Egyszer már felajánlottam – nézett rá komolyan.
Merlin mélyet sóhajtott, és Arthurra mosolygott.
– Tudom, ha minden lenyugszik, lesz időnk elintézni – válaszolt Merlin, de aztán a mondat egy újabb, vággyal teli sóhajba fulladt. Arthur forró tenyere besiklott a mágus felsője alá, amit most könnyedén húzott le újra róla. Merlin közelsége és illata még vonzotta, kicsit feszélyezte, hogy a gyógyító a másik szobában van, de igyekezte magát túltenni ezen a tényen. Nem is tudta, hogy Gaius addigra visszament Utherhez, hogy kicsit magukra hagyja a fiatalokat.

Merlin akkor tért valamennyire magához, amikor már meztelen mellkasuk simult újra szorosan egymáshoz. A levegő is bennakadt a tüdejében, ahogy a herceg a füléhez hajolt, és gyengéd csókot hintett az érzékeny testrészre.
- Arhh… Arthur! – nyüsszentette, majd finom mozdulattal hátrébb tolta a herceget, aki ködös tekintettel nézett fel rá.
- Ugye nem akarod ezt most félbehagyni? – kérdezte kissé remegő hangon, és közelebb húzta az ölébe Merlint, aki érezte, hogy a combjához feszül a herceg merevedése. Felsóhajtott az érzéstől, majd még közelebb tolta magát Arthurhoz, kezével a másik után kapott, majd magához rántotta egy igen forró csókra. Ajkaik találkoztak, nyelvük egymásét perzselte, és ahogy elszakadtak egymástól, már senkit nem érdekelt semmiféle jóslat, démon kislány, vagy árnyékszörny.
- Azt hiszem, tehetek valamit érted – búgta Merlin a herceg fülébe, majd kimászott az öléből, és kihasználta a helyzet adottságait. Arthur az ágy szélén ült, ő pedig letérdelt az ágy mellé. Tapasztalata nem sok volt, sőt, semmi, de Willel még régen igen érdekes olvasmányokat találtak a kis falu öregeinél… persze nevetve olvasták őket, de később is fel tudta még idézni a hasznos tanácsokat, na és persze a cameloti könyvtár is kincseket rejtett ilyen témában. Ideje volt gyakorlatba ültetni az elméletet. Előnye volt, hogy tudta, neki mi esik jól, gondolta, hogy Arthurt sem lesz nehéz elolvasztania.
Felpillantott a hercegre, aki kipirult arccal, sóhajra nyitott ajkakkal figyelte őt. Felsimított a két izmos combon, majd félmosolyra húzta a száját.
- Lazíts, és legyél nagyon türelmes…
Arthur válaszul csak bólintott, szavakat kinyögni képtelen volt. A simítás végigbizsergett a gerince mentén, a nadrág alatt pedig még jobban feszült az ágyéka, mint eddig bármikor. A vékony ujjak az alhasára simítottak, majd Merlin finom noszogatására megemelte magát, így a mágus le tudta róla húzni a nadrágot.
A mágus tenyere forró volt, az ágyékát égette a vágy és Merlin közelsége, de közben a szoba levegőjét hidegnek érezte, ettől egész testében libabőrös lett. Már képtelen volt visszafogni a nyögéseit, a sóhajait, ez pedig igen biztató volt párja számára.
A fekete hajú bizonytalan mozdulatokkal simogatta Arthur belső combját. Nem akarta sokáig húzni a herceget, de még magának is erőt kellett gyűjtenie. Fokozatosan haladt egyre fentebb, majd az ujjai lágy cirógatását csókjai édes érintése váltotta fel. Arthurral nem volt baj, érezte, ahogy az izmai megfeszülnek a vágytól, ahogy a herceg ujjai elégedetten túrnak a hajába, ez pedig tovább növelte az önbizalmát, tudta, jó irányba halad.
Először kezével érintette, végigsimított a herceg merevedésén, majd közelebb hajolt, és bizonytalanul vette az ajkai közé. Ezzel a mozdulattal Arthurból minden addiginál élvezetesebb nyögést csalt ki, ezért folytatta.

A herceg erősebben szorított a fekete tincsek közé, ahogy a forróság körülzárta pulzáló vágyát. Érezte a bizonytalanságot Merlin mozdulataiban, de sokkal jobban lekötötte, amit a mágus a nyelvével és az ujjaival művelt férfiasságán. A kéj végigvágtatott a gerincén, és egyre közelebb sodorta a szakadék szélére, teste remegett a beteljesülés utáni vágytól, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy a levegőt kapkodta.
- Merlin… édes Merlinem… - nyöszörögte artikulátlanul a szavakat.
A mágus érezte a szájában Arthur férfias ízét, ösztönösen tudta, hogy kedvese már nem bírja sokáig. Felpillantott rá, és emlékezetébe véste a herceg minden rezdülését. A remegő mellkasát, izzadságtól csillogó homlokát, azokat a csábítóan égővörös ajkakat, amik néma sóhajra nyíltak, vagyis nem is annyira némára. Arthur hangja betöltötte az egész szobát, az egész egyszerűen tökéletes volt.
A szőke férfi tényleg nem bírta tovább. Ujjai erősebben martak Merlin vállára, teste megfeszült, és hangos kiáltással robbant ki belőle az orgazmus. A mágus is remegett a vágytól, de egyelőre Arthurral foglalkozott. Csak akkor engedte el a herceget, amikor ajkai között teljesen elernyedt. Hevesen szedte ő is a levegőt, nemcsak Arthur, szíve erősen kalapált a mellkasában. Megcsinálta, és ahogy párját elnézte, nem is rosszul. Hatalmas kő esett le a szívéről, és boldogan engedte, hogy a szőke felhúzza az ölébe.

Elégedetten bújt Arthurhoz, majd csókot nyomott nyakának forró bőrére, ujjaival félresöpört néhány izzadt tincset. A herceg nyomban felé fordította az arcát, és lágy csókot nyomott a mágus ajkaira.
- Édesem, elképesztő vagy – susogta elégedetten a szőke, Merlin pedig halványan elpirult.
- Lesz ez még jobb is – duruzsolta válaszul a mágus, majd hangosan felkiáltott, ahogy a herceg ujjai a nadrágján lévő dudorra markoltak. Arthur elégedetten mosolyodott el.
- Éppen most – búgta a fülébe válaszul, és hamarosan a mágusról is lekerült a nadrág.
Arthur ugyan egyelőre csak a kezeit használta, de Merlin egyáltalán nem bánta, sőt, hangosan élvezte azt a mindent elsöprő kéjt, amit azok az édes ujjak okoztak…

Nemsokára visszaöltöztek, tekintve, hogy Gaius bármikor újra beléphetett, bár szerencsére nem hallották odakint mászkálni. Egymás karjaiban feküdtek Merlin ágyán, mindketten tökéletesen jól érezték magukat.
– Megöljük a démont, és elmondom apámnak, hogy elkaptam a mágust, vagy azt, hogy láttam és elmenekült. Akkor leszáll rólad – magyarázta a herceg csendesen, közben Merlin tincseivel babrált.
A mágus bólintott, az arca kicsit aggódó lett, és a szemében félelem csillogott, de ezt a herceg nem láthatta, csak a hangjából hallotta ki az érzelmeket.
– Csak legyen már vége – suttogta.
Arthur a kardja felé pillantott, ami a fal mellé volt támasztva.
– Ezzel gond nélkül felnyársalom…
Merlin halványan elmosolyodott.
– Remélem is. Nehogy elbénázd.
– Ne magadból indulj ki. Nekem tökéletes reflexeim vannak – bökte meg Merlin oldalát magabiztos vigyorral az arcán.
Merlin kicsit megugrott.
– Persze, mert te olyan tökéletes vagy – nézett rá kajánul.
– Talán nem?
Merlin finom csókot lehelt a másik ajkaira.
– Nem mondok semmit, mert elbíznád magad.
Arthur elhúzta picit a száját, mintha megsértődne.
– De azért szívesen hallanám – nyomott viszonzásul egy puszit Merlin orrára, aki elpirult.
– Én így szeretlek, ahogy vagy – mondta ki hirtelen, ami a szívén volt.
Arthur szemei kikerekedtek, és vörösebb lett, mint amikor Gaius rájuk nyitott. Hirtelen megszólalni sem tudott. Merlin megköszörülte a torkát, és zavarba jött, félt, hogy ez még korai volt a hercegnek. Kibontakozott az öleléséből, majd bizonytalanul rámosolygott, ahogy kikelt az ágyból.
– Legjobb lesz, ha várjuk a démont. Mármint, úgy értem, nem baj, ha nem ér váratlanul, ha jön – mondta pipacsvörösen.
Arthur elfordította a fejét, tűzvörös volt az arca.
– Ahogy mondod…
Merlin kinyitotta a zárat, bizonytalan volt, hogy maradjon, vagy kimenjen.
– Menjünk vacsorázni – mondta zavartan. – Vagy te már ettél?
Arthur megrázta a fejét, és zavartan, válasz nélkül, meredt Merlinre.
Merlin erre, ha lehet, még vörösebb lett, nem tudta, mi a jobb, ha itt marad Arthurral, vagy ha kimegy a gyógyítóhoz ilyen színű arccal.
– Majd… megyek, szólok Gaiusnak – mondta gyorsan, aztán kiment az ajtón.

Arthur utána nézett, majd elnyúlt az ágyon, hogy kicsit kifújja magát. Tartalmas délutánjuk volt, az biztos. Az utolsó mondatok viszont visszacsengtek a fülében, még soha senkitől nem hallotta ezt a szót ilyen őszinte kirohanásban, és soha ennyire nem akarta rávágni, hogy „Én is téged, így ahogy vagy!”.

Merlin lement, és szerencséjére Gaius még nem ért vissza. Kicsit leült, és próbálta rendezni a szívverését, de minduntalan Arthur arcát látta, ahogy vörösen bámul rá. Halkan felnyögött, aztán elkezdett vacsorát csinálni, hogy elterelje a gondolatait.
Arthur viszont nem maradt a szobában, kilépett, Merlin mögé osont, karjával átfogva a mágus derekát.
– Szóval te csíped az arrogáns, címeres ökör hercegeket?
Merlin mosolyt erőltetett az arcára. Nem elég, hogy semmiféle választ nem kapott, de Arthur még viccet is csinál az érzéseiből.
– Mondtam, hogy elbízod magad – mondta még mindig kicsit zavartan, aztán arrébb lépett, hogy folytassa a vacsorát. Kissé sértett volt.
Arthur tudta, hogy válaszolnia kellene, de ettől újra zavarba jött. Jól érezte, hogy Merlin sokkal jobban kötődik, de hogy magyarázza el, hogy fontos neki a mágus, csak nem tudja elmondani, mennyire. Sóhajtott, és a hajába túrt.
– Amit mondtál… – kezdte, de meg is akadt.
Merlin egy pillanatra megtorpant, és gyorsan átgondolta a helyzetet. Arthur… tudta milyen nehezére esik a hercegnek kifejezni szavakkal az érzéseit, és bár ez kicsit rosszul esett neki, nem volt mit tenni. Végül is ezek csak üres szavak, az volt a fontos, ahogy Arthur ránézett, ahogy megvédte. A hercegre mosolygott ezúttal őszintén.
– Nem kell semmit mondanod – lépett oda hozzá, és egy puszit nyomott a szájára.
A herceg meglepetten nézett rá, de fel is lélegzett, mintha csak mázsás súlyt vettek volna le a mellkasáról. Átkarolta a varázslót, és belesimított a hajába, továbbra is szavak nélkül.
Merlin átölelte Arthurt, a fejét a vállán nyugtatta. Elég volt visszagondolnia a mai napra, tudta, látta, hogy a herceg is szereti őt.

A délután lassan estébe fordult, és a démon bármelyik percben felbukkanhatott, hogy végezzen a herceggel. A mágus megpuszilta az érintett arcát, majd újra ellépett.
– Befejezem a vacsorát, Gaius mindjárt hazaér.
Arthur követte.
– Majd én segítek. Nagyon bonyolult?
Merlin a fejét rázta, és halkan nevetett.
– Te és a főzés, nem-nem, kizárt. Egyedül egy perc és végzek.
– Nem lehet olyan nehéz, te is képes vagy rá – maradt a nyomában.
Merlin rávigyorgott.
– Akkor akár meg is csinálhatod.
Arthur a tűzhelyre pillantott, majd az edényre, és arra a fura zsákra, ami még ott volt.
– Jól van – csapta össze a tenyerét. A tűz már égett, így azzal nem volt gond. Az edényt figyelmesen nézte, majd a mágusra pislogott.
Merlin vigyorogva figyelte.
– Gyerünk, de ha odaégeted, Gaius lenyakaz mindkettőnket.
– De mit tegyek bele? – tette az üres edényt a tűz feletti kis vaslapra. – Téged eszünk meg?
Merlin kuncogva a fejét rázta. Odalépett, beleöntött egy kis vizet az edénybe, aztán beletette a zsákocska tartalmát, és kicsit megkavarta, majd Arthurra pillantott.
– Remélem, ez majd megfelel királyi bendődnek.
Arthur arcán minden érzelem látszódott: hányinger kerülgette a kásás ételt látva.
– Nem hozol inkább valamit a konyháról?
Merlin elhúzta a száját. A démon bármikor betoppanhatott. Végül mégis bólintott.
– De addig figyelj, hogy ez ne égjen le, különben hárman esszük a te vacsorádat.
– Hogy mire figyeljek? – nézett zavartan az edényre, majd megbökte kardjával.
Merlin a szemét forgatta.
– Csak néha kavard meg, pár perc, és visszajövök.
– Jól van – biccentett a herceg, és odébb tolta az edényt. – Siess – mondta még neki.

A mágus gyorsan kisietett, hogy a konyha felé vegye az irányt. Arthur csak néhány percig volt egyedül, hamarosan meghallotta a démon suttogását. A herceg a vacsorára figyelt, bár nézésen kívül semmit nem csinált vele. Először fel sem fogta a suttogást, majd rászorított a kardjára.
– Ki van itt?
A lény lassan előlépett az egyik árnyékos sarokból.
– Most nincs itt a mágusod, hogy megvédjen – kuncogta.
– Nincs – lépett hátra, megint kezdett úrrá lenni rajta az a furcsa félelem, ami gyakran, ha ez az árnyéklény megjelent. – Miért akarsz megölni?
– Mit számít? – lendült előre a lény, a karmait felemelve.
Arthur hátraugrott, kardját előre tartva.
– Tekintve, hogy az életemet akarod, nagyon is számít.
A démon újból előre szökkent.
– Pár perc és úgyis halott leszel.
– Azt te csak szeretnéd – ütött előre a kardjával, el is találva a démont. A fém felfénylett, ahogy a lény árnyék testével találkozott. Arthurnak minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa a kardot.
A lény fájdalmasan felhördült, és hátratántorodott. Ahol Arthur eltalálta, halványan fénylett, majd egy pillanat múlva különös kiáltással szertefoszlott.
Arthur levegőért kapott, és döbbenten nézte a pontot, ahol a lény eltűnt. Füst szagot érzett, és fájdalmas nyögéssel döbbent rá, hogy az a vacsora, és nem a szörnyeteg...

Merlin pár pillanat múlva lépett be
– Arthur! Odaégetted? – lecsapta a herceg tálját az asztalra, lekapta a sajátjukat, sikeresen megégetve a kezét az edénnyel.
– Nem én voltam! Odaégett magától.
– Mondtam, hogy keverd meg – fújogatta a kezét a mágus.
– Itt volt a démon – morogta. – Belevágtam és eltűnt.
Merlin meglepetten pislogott.
– Miért nem ezzel kezdted? Bevált a kard?
– Igen, megsebeztem – mormogta, majd felvont szemöldökkel nézett rá. – Azt hittem, biztos vagy benne.
Merlin elpillantott másik irányba.
– Én azt mondtam, talán bejön – gyorsan elvigyorodott. – Úgy tűnik, szerencsénk volt.
– Nem vagyok benne biztos, hogy meghalt, mert csak úgy eltűnt.
– Ha nem halt meg, még úgyis visszajön – mondta Merlin, és megkavarta az odaégett kását. – Ezt jól elszúrtuk.
Arthur vállat vont.
– Csinálj másikat.
Merlin rámeredt.
– Akkor holnap nem lenne mit ennünk – mondta, és sóhajtott, legközelebb biztos nem bízza Arthurra a főzést.
– Nem csoda, hogy ilyen gebe vagy – jegyezte meg Arthur – Ennyire nincs pénzetek többre?
Merlin vállat vont.
– Gaius kezeli a pénzeket, nekem nincs sok beleszólásom.
– De mire költöd, amit tőlem kapsz?
– Gaiusnak adom. Végül is nála lakom, ő szokott bevásárolni.
Arthur bólintott.
– Azért ez elég kevés – nézett a kására, és érezte, hogy felfordul a gyomra.
– Még így is több, mint amennyi néha Ealdorban jutott – vont vállat. – Itt legalább mindennap van mit enni.
A herceg elgondolkozott, és világos lett, hogy Merlin miért nyúlja le néha a kolbászt a tányérjáról.
– Ez majd változik.
Merlin rávigyorgott.
– Annyira azért nem rossz a helyzet. Mondjuk, hozzá tudnék szokni a napi húsadagodhoz.
Arthur a szemét forgatta. Merlin hirtelen megpördült, és gyanakodva körbepillantott a szobában.

A herceg értetlenül nézett rá, de aztán ő is körbenézett a szobában, semmi szokatlant nem vett észre, de rossz felé figyelt, így nem láthatta meg az árnyékot, ami lassan Merlin felé kúszott. Visszafordult a mágus felé.
– Minden rendben? – lépett közelebb, és megérintette a vállát.
Merlin erre összerezzent, kicsit szaporán vette a levegőt, de nem szólt semmit. Minden izma megfeszült.
Arthur gyanakodva fogott a kardjára, és az árnyékot figyelte a sarokban. Fogalma sem volt mi ütött a mágusba.
– Arthur, menj innen! – mondta ijedten Merlin, aztán hirtelen megpördült és a herceg torkához kapott.
A szőke a csuklójára szorított. Nem nagyon értette, hogy mi történik.
– Merlin, ne szórakozz – nyögte, bár a mágus szorítása szokatlanul erős volt.
Merlin egy pillanatra gonoszul elvigyorodott, aztán a következőben lazult a szorítás, és ő hátralépett.
– Menj már!
Arthur hátralépett. Nem volt sok tapasztalata mágia terén, de teljesen ostoba sem volt.
– Megszállt – motyogta idegesen, és felemelte a kardját.
Merlin a fejéhez kapott, és összegörnyedt, a szeme felvillant, és a kard kirepült Arthur kezéből.
Arthur utána kapott, de a fegyver a szoba falánál ért földet. Csak remélni merte, hogy senki nem látja meg, hogy Merlin rátámadt.
– Ereszd el Merlint – mordult mérgesen.
Merlin lassan, kuncogva felegyenesedett.
– Most ölj meg, hercegecske.
Arthur agya lázasan pörgött. Próbálta felidézni az eddig hallottakat a lényről. Közben lassan hátrált a kardja irányába, ezzel egy időben Merlin megindult felé. Néha megtorpant, és az arca összerándult, de egyre magabiztosabban haladt.
Arthur elérte a kardját, és két kezébe szorította. Arca elszánt volt, és pontosan figyelte a mágus mozdulatait.
Merlin egy közeli asztalnál megállt, a bútorba kapaszkodott. Úgy tűnt, erősen küzd még a démon ellen, de az árnyéka nehézkesen megmozdult, és a mágus hirtelen Arthurnak rontott.

A herceg az árnyékra figyelt, így először meglepődött, de elég harci tapasztalata volt már, így elugrott, majd a kardjával Merlin árnyékának támadt… remélte, hogy hatásos lesz.
A fiú fájdalmasan felüvöltött, és gyorsan arrébb ugrott, felborítva egy asztalt, de szinte azonnal fel is kelt, és újból támadásba lendült ezúttal jobban ügyelve.
A herceg meglepődött, hogy a dolog bevált, így a következő támadást nem sikerült védenie, hátraesett, de a kardot még mindig szorította. Merlin az utolsó pillanatban megtántorodott, és ő is hátraesett.
– Öld meg, Arthur – mondta zihálva, aztán megremegett, a fejéhez kapott, és felnyögött.
Arthur előreugrott, majd újra az árnyékra támadt, ezúttal sokkal erősebb csapással. Merlin egy pillanat alatt félregurult, így a kard csak az üres padlót érte. A mágus fölpattant, és hátulról Arthurnak ugrott. Erősen hátracsavarta a herceg karját, hogy elejtse a kardot.
Arthur felszisszent, és a kard fémes csattanással hullott a földre.
– Hagyd békén Merlint. Engem akarsz, nem?
Merlin félrerúgta a kardot, és dühösen felszisszent.
– Elég bosszúságot okoztatok mindketten – rúgott erőset a hátába.
Arthur felkiáltott, és előreesett, éppen, amikor Gaius belépett.

A meglepett pillanatot pedig a szőke kihasználta, elkapta Merlint, és előrerántotta, majd a gyógyító elé esett kardra pillantott.
– Gaius! Az árnyékot! Támadd az árnyékát!
Gaius egy pillanatig meglepetten nézett rájuk, de felfordulást látva jobbnak látta, ha gyorsan cselekszik. Merlin elég erősen kapaszkodott Arthurba, a szemeit összeszorítva, amíg a gyógyító odaért. Az árnyék furcsán mocorgott, próbált menekülni, de Gaius átdöfte a karddal. A mágus felkiáltott, mellette szörnyű halálhörgés töltötte be a szobát, aztán a szorítás Arthur karján enyhülni kezdett.
Arthur erősen tartotta Merlint, közben figyelte az árnyékot, ahogy lassan szertefoszlik, és csak a mágus nyugodt körvonalai maradnak. Két karjával átfogta a fiatalabbat, majd finoman megrázta. Iszonyú volt hallgatni a kiáltásait.
– Jól vagy?
Merlin még erősen zihált, de lassan bólintott.
– Minden rendben – mondta bizonytalanul, aztán kicsit átmozgatta a tagjait.
– Azt hiszem, meghalt – motyogta a herceg, még mindig karjaiban tartva a mágust. Gaius közben letette a kardot.
– A szagokból ítélve a vacsoránk is…

Merlin még pislogott néhányat, nem esett jól elmozdulnia Arthur mellől, mégis kicsit arrébb lépett, és felé fordult.
– Ha azt mondom, menekülj, akkor tégy is úgy, te tuskó! Meg is ölhettelek volna!
Arthur a homlokát ráncolta.
– Persze… hagyjalak itt a démonnal, amikor nálam a kard, amivel megölhető, de ígérem, legközelebb fülem-farkam behúzva menekülök – vágott vissza mérgesen.
– Engem nem akart megölni, te voltál a célpont! Ha elmentél volna… – Merlin megakadt, nem igazán tudta, mit mondjon.
– Akkor mi lett volna? Rád is haragudott, és ölt már meg másokat is, de hadd kérdezzek valamit: te elmentél volna fordított esetben? – kérdezte, szemei szikrákat szórtak. – Idióta!
Merlin bűnbánóan nézett Arthurra.
– Ne haragudj, én csak, kiborultam.
– Amúgy sem tudtál volna megölni, gyenge vagy – nyomott egy gyors csókot a homlokára.
Gaius megköszörülte a torkát.
– Uram, az apád keresett…
– Délután még nem akart látni, amíg nincs meg a mágus.
– Talán jobb, ha mész – mondta Merlin, még mindig kicsit zaklatottnak tűnt.

Arthur elengedte, majd ki is lépett, a folyosón ott voltak az őrei, nem értette, hogy minek, hiszen semmit sem segítettek. Végigsétált velük a kastélyon, majd néhány perc múlva enyhén meghajolva köszöntötte az apját.
Uther csak bólintott neki.
– Kerestem neked másik szállást, fiam. Bizonyára kényelmetlen lehet a szolgádnál – mondta érzelemmentes arccal.
A herceg felháborodva nézett.
– Naponta költözzek át? Úgy volt, hogy amíg kész a szobám Gaius szállásán maradok.
– Honnan tanultál így viselkedni? – förmedt rá Uther. – Ne feleselj folyton, tanuld meg végre, hol a helyed!
Arthur visszanyelt egy csípős megjegyzést. Sokat átvett Merlintől.
– Elnézésedet kérem, apám. Hol lesz az új helyem?
Uther dühösen fújt egyet.
– Egy szolga odavezet – intett, mire egy idősebb szolgáló előlépett, és meghajolt Arthur előtt.
Arthur biccentett neki, majd követte. Iszonyú dühös volt.
A szolga némán elvezette a szállására, majd kinyitotta előtte az ajtót.
– Jó éjt, uram.
Arthur újra biccentett neki, majd belépett. Kényelmesnek tűnt az ágy, vacsora volt az asztalon, de üres volt, és hideg… amúgy is mindig Merlin fújta el este még a gyertyákat, a szobájában. Fáradtan csukta be az ajtót, és leült a tányérjához.
Az apja ellenszenve eddig nem múlt el, és jelenteni is elfelejtett. Nem lesz ez így jó. Újra vetett egy pillantást az ágy felé. Túl hideg volt, annyira hozzászokott már Merlin közelségéhez, és vágyta is a mágust. Testileg-lelkileg vágyott rá, közel akarta tudni magához.

Merlin lassan leült egy székbe, és kétségbeesve nézett Gaiusra. Mostanáig attól félt, hogy valahogyan árt Arthurnak, és ez most majdnem valóra is vált. Gyorsan felállt, hirtelen eszébe ötlött valami.
– Megyek, kiszellőztetem a fejem.
Gaius aggódva nézett rá, de nem állta útját.
– Maradj nyugodtan akármeddig. Arthur ma már nem jön vissza.
Merlin meglepetten megtorpant.
– Miért?
– Uther talált neki másik szállást. Valamiért óvni akarja tőled.
Merlin elhúzta a száját, és bólintott.
– Majd jövök – mondta gyorsan, és kisétált az ajtón. Az útja rögtön a sárkányhoz vezetett.

A sárkány a nagy sziklára repült, és onnan figyelte Merlint.
– Rég láttalak, ifjú boszorkánymester.
Merlin bizonytalanul álldogált egy percig. Nem igazán tudta, hogy is kezdjen hozzá.
– A tanácsodat kérném.
– Más okból nem szoktál felkeresni.
Merlin elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Mit tegyek? – fakadt ki. – Nem hagyhatom el Camelotot, de ha maradok, Uther megölet.
– Nem kellene bonyolítanod az életed – mondta komolyan. – Tartsd meg a titkodat magadnak.
– Uther már így is gyanakszik.
– Elég nagy baj – morrant a sárkány. – Hogy sikerült elérned?
– Az a démon, aki idejött. Elmondta neki álmában.
A sárkány csúnyán nézett rá.
– Valami megváltozott benned. Figyelmetlen, óvatlan lettél.
Merlin dühösen fújt egyet.
– Jobban vigyázok, mint bármikor.
– Azt te csak hiszed! Saját máglyádat építed, mágus!
– Mégis mit kéne tennem? Meg kell védenem Arthurt, de ha nincs rá más mód, hogy ne öljenek meg, csak az, hogy elmegyek Camelotból, ő nem jöhet velem! – Merlin hangjából kihallatszódott a félelem. Tényleg nem tudta, mit csináljon, és attól félt, ha ez így megy tovább, beleőrül.
A sárkány pontosan azt hallotta ki a hangjából, amitől tartott.
– Úgy érzem, fontosabb lett neked a herceg védelme, mint eddig volt.
– Eddig is az életemet adtam volna érte – felelte halkan a mágus. Kicsit ostobán hangzott az előbbiek után, de képtelen volt nyugodt maradni, hogy a máglya képe kísértette, és érezte, hogy egyre közeledik felé.
– Ne aggódj, amíg a herceg nem tud a titkodról, a rémképek rémképek maradnak. Arthurnak nincs lehetősége akaratán kívül bajba sodorni.
– Arthur sosem ártana nekem – felelte dühösen, aztán kifordult a barlangból. Eléggé felhúzta a sárkány. Most nem tudta, hová menjen, Arthurral akart lenni, a herceg jelenléte mindig megnyugtatta, de most nem kereshette meg. Későre járt már, de haza sem akart még menni, ezért sétálni indult...