Angyal

Kis szőke fiú ugrott át a falon a kertbe, majd szuszogva ült le egy kőnek támaszkodva. Végre nem kergették tovább a többiek, és itt bizonyára csak nehezen fogják megtalálni. Az eszébe sem jutott, hogy esetleg nem is keresik errefelé, hiszen jócskán elcsatangolt a megszokott környékről.
Amint kifújta magát, kicsit nézelődött, azonnal rájött, hogy igazán különleges helyre került. Körbenézett a zöld levelek között, és odébb észrevett néhány virágot.

Milyen furcsa egy kert! Ilyet még nem is látott eddig. Csak a réten, az erdő mellett voltak virágok és bokrok, de egyik sem volt ennyire zöld, ennyire nagy, vagy ennyire illatos. Mindenáron körbe akart nézni! Egy kisgyerek fantáziáját nagyon is megmozgatta egy ilyen hely. Halkan osont, és tovább nézelődött. Fogócskát játszottak a többiekkel, de most nem nagyon volt kedve visszamenni. Úgyis ő volt a leggyorsabb, és így egy idő után unalmassá vált a dolog. Amúgy pedig az apja sem szerette, amikor az utcagyerekekkel játszott. Ez itt sokkal érdekesebb volt.

Ahogy haladt a kertben egyre inkább úgy érezte, hogy nem lenne szabad itt lennie, de mégis a növények szépsége, a titokzatos, de egyben mesebelinek tűnő hely egyszerűen vonzotta. Halkan haladt bokorról-bokorra, megcsodálta a fákat, a virágokat, aztán nemsokára vízcsobogást hallott. Megdöbbent és lassított, amikor is halk dúdolásra lett figyelmes. Akaratlanul is lehunyta a szemeit, és felidéződtek benne emlékek, olyan régiek, amikre talán nem is emlékezett igazán, csak úgy hitte, hogy egyszer, valamikor megtörtént. Ez a hang olyan volt, mint amikor az anyja énekelt a bölcsője mellett kicsi korában. Megnyugtató, békés, teljesen elvarázsolta.
Lassan nyitotta ki a szemeit, és a virágok között észrevette a hang forrását. Szája tátva maradt, gyermeki fantáziavilága pedig feltöltötte a képet.

A jelenés gyönyörű volt, sosem látott még ehhez fogható szépséget. Egy angyal énekelt! Ott ült a tó mellett egy kőből faragott padon, neki háttal. Ezüstösen csillogó szőke haja göndören omlott a hátára, fehér, arannyal hímzett ruhája pedig tökéletesen fedte az alakját, és ahogy a napsugarak visszavetődtek a tóról az egész jelenés ragyogott.
A kisfiú nem tudta levenni az égi lényről a szemét, amikor is az abbahagyta a dúdolást, és megfordult. Égkéken ragyogó szemeivel egyenesen ránézett, és ő megrettent, de a nő mosolyától meg is nyugodott.
- Gyere csak. Gyere ide – kérte a csilingelő hang, mire ő odalépett.
- Angyal vagy? – kérdezte rögtön, és végigmérte a nőt, ott ült a padon, tenyerét gömbölyödő hasán nyugtatta. A nő felkacagott, és megrázta a fejét. Olyan kedves volt, olyan bájos, porcelánszépségű arcára nem talált szavakat.
- Nem, nem vagyok angyal…
- Szerintem az vagy – ült le, leplezetlen kíváncsisággal nézve a nő pocakjára. Látott már várandós asszonyt, de azok a városban éltek. Nagy hasukkal általában nem törődve végezték a házimunkát, veszekedtek a már idősebb gyerekeikkel, vagy férjeikkel. Tudta, hogy miért gömbölyű a nő hasa, de mivel hozzá hasonló emberrel még nem találkozott, az egészet másképp gondolta, mint amit eddig tapasztalt. – Ő a kisangyalod?
- Igen, aranyszőke hajú gyönyörű fiú lesz – simította meg a hasát, és az apró életre gondolt, ami megmozdult az érintésére. Felnézett a szőke göndör hajú kisfiúra. – Ismerlek téged, hasonlítasz apukádra – mondta kedvesen.
A kisfiú hevesen bólogatott.
- Olyan vagyok. És olyan erős leszek, mint ő! A te kisbabád is erős?
- De még mennyire! De azért védelemre szorul…
- Azért van a hasadban?
- Igen – magyarázta. – Itt nyugodtan tud fejlődni, hogy erősebb legyen, és tudjon nélkülem is élni.
- Most még nem tud? – kérdezte, és egyre közelebb ült a fűben.
- Nem, most még elég kicsi.
- De utána is vigyázol rá, igaz? – kérdezgette tovább. A nő arcán fájdalom suhant át, és azonnal érezte a hasában nyugtalanul mozduló magzatot. Tenyerével lágyan végigsimított rajta, mintha csak a karjaiban tartaná, és úgy érinthetné a puha arcocskát.
- Mindig vigyázok rá.
- Segíthetek neked? Én is vigyázhatok rá!
- Az jó lenne! Lehet, hogy kénytelen leszek elmenni, ha megszületett.
- Hova mész?
- Messzire – mosolygott rá a nő, mire a kisfiú kihúzta magát.
- Jól van! Én vigyázok rá, amíg nem leszel itt! – Odalépett, és kérdőn meredt rá, mire a nő csak bólintott, és félrehúzta a kezét, hogy a kisfiú megérinthesse a hasát. A gyerek érdeklődve simította meg, és érezte, ahogy valami mozdul a tenyere alatt. Kicsit meglepetten hőkölt hátra, majd újra odalépett.
- Fiú lesz?
- Igen, ő lesz a kis herceg.
- Nagyon pici lehet még! – folytatta lelkesen. Kis kezét próbálta hozzámérni a nő hasához, hogy megállapíthassa, mekkora most a benne szunnyadó élet. – Sokáig lesz még a hasadban?
- Nagyjából még két teljes hónapot – magyarázta a nő. – Azt tudod, hogy mennyi igaz?
A gyerek gondolkodóba esett, kis kezével göndör fürtjei közé túrt, ami mosolygásra késztette a nőt. Milyen aranyos csöppség. Végül a gyerek szemei felcsillantak, lelkesen bólogatni kezdett. Hogyne tudta volna!
Az angyal megsimogatta a göndör fürtöket, mire a kisfiú gyermeki zavarában elpirult. Csendben maradt, a nő pedig újra dúdolni kezdett. Tekintete a vékony ujjakra tévedt, ahogy újra óvó, féltő mozdulattal érintette a pocakját.
A kisfiú pedig lassan elálmosodott, és eldőlt a fűben. Megvédi az apróságot, meg akarta tenni, az angyal kedvéért.

Csak késő délután ébredt fel, és már egyedül volt. Felült és a válláról lecsúszott egy fehér anyag, kezébe vette a finom szövetet, érezte rajta a lágy virágillatot, az angyal kendője volt, de már nem látta sehol.
Hazament.


Sokszor eszébe jutott a nő, de nem ment többször a kert közelébe. Megtiltották neki. Nem telt el egész két hónap, amikor meghallotta, hogy megszületett a koronaherceg. Aznap futott a kertbe, eszébe jutott az angyal, találkozni szeretett volna vele, meg akarta nézni, hogy hogy van. A tóhoz érve elmosolyodott. Ott ült a nő, kezében egy apró csomaggal, ami mocorgott.
- Ugye vigyázol majd rá? – nézett fel rá, és a kisfiú szíve elszorult, amikor meglátta a nő mosolygós arcát borító könnyfátylat.
- Ígérem!
- Édes kisfiam! – ölelte szorosan, mégis gyengéden a nő a gőgicsélő csomagot. A kisfiú közelebb lépett, hogy megnézze a babát.
- Ő is angyal – állapította meg, a szőke hajacskát és a kék szemeket látva. A baba ránézett, majd pici kezeivel belekapaszkodott az anyja hajába, aki szeretőn csókolta homlokon, majd a kisfiú felé nyújtotta.
- Óvd meg őt, szüksége lesz rád – kérte halkan, könnyei az arcát mosták, a kisfiú átvette a csecsemőt, és lenézett a porcelán arcocskára. A baba ránevetett, ő pedig vissza.
- Vigyázok rá! – nézett fel, de addigra a nő eltűnt, csak a gyerek volt a kezében. Hirtelen pánikba esett, hogy mit tehetne, aztán felriadt.
A kertben ült egy fának támaszkodva. Elaludt.


Évek teltek el, és a kisfiú lassan idősebb lett. Már nyolc éves is elmúlt, amikor elkezdhetett edzeni a kastélyban. Lovag szeretett volna lenni, ez volt minden álma. Az angyalról majdnem teljesen elfeledkezett volna, ha nem téved újra a kertbe, ezúttal a kastélyból.
Eszébe jutott a régi kis tavacska és a gyermeki képzelete. Ma már tudta, hogy angyalok nem léteznek, reálisan gondolkozott. Úgy gondolta, hogy minden csak álom volt, amit átélt. Így teljesen megdöbbent, amikor a tóhoz közeledve hangokat hallott.

Halk szipogást.

Közelebb lépett, és kibújt a bokrok takarásából. A pad ott volt, ahol régen, de a nő helyett most egy pöttöm kisfiú ült rajta. Szőke haján megcsillant a napfény, akárcsak régen a nőén, és ahogy a pici gyermek felnézett, a kék szemeket is felismerte. Egyetlen hosszú pillanatig mintha látta volna a nőt, ott állt a gyermek mögött, kezét a kicsi vállán tartva, de aztán a jelenés el is tűnt.
A fiú kicsit állt még, majd óvatosan lépett közelebb, mire a kisebb gyerek kissé riadtan nézett rá. Nem lehetett több három-négy évesnél.
A kék szemekben hatalmas krokodilkönnyek ültek, de úgy tűnt, hogy a pici fiú erősen küzd velük, hogy ne gördüljenek le az arcán. Dacosan szorította össze a száját, és nyeldeste vissza kitörni készülő sírását.
A nagyobb fiú közelebb lépett hozzá, és észrevette, hogy a kicsi térde vérzik.
- Ó, de hiszen te elestél… - lépett is gyorsan oda. – Fáj, igaz?
A pici még jobban összeszorította a száját.
- Nem! – mondta komolyan. – Nekem semmi nem fáj! Én nem is sírok.
- Hol estél el? – kérdezte, mire a szőke kisfiú a tó felé mutatott. A nagyobb gyerek meglátta, hogy a kövek mellett egy fakard fekszik a fűben, és valóban látszódott, hogy valaki nemrég csúnyán elesett ott. Odasétált, majd felvette a pici kardot, és visszament a gyerekhez.
- Tessék, ez a tiéd – adta a kezébe a játékot, mire a másik kezdett megnyugodni, bár még mindig könnyek ültek a szemében. – Ezzel pedig elmegyünk a gyógyítóhoz, majd megcsinálja a térded, és akkor kicsit sem fog fájni…
- Nem fáj – makacskodott a gyerek, mire a nagyobb megsimogatta a kis fejet.
- Gyere – kérte megint. – Én vigyázok rád, rendben?
A kisebb fiú ránézett, és ahogy pislogott a két kis könnycsepp legördült az arcán. Lassan bólintott, majd megfogta a felé nyújtott kezet, bár aprót szisszent, de ráállt a lábára. Hagyta, hogy a másik fiú vezesse.

A nagyobb gyerek pedig örült, hogy segíthet az elveszett kis apróságnak, és nem is tudta, hogy honnan jutott eszébe, amit régen a titokzatos nőnek ígért. Az ígéret, hogy vigyázni fog az ő kicsi angyalkájára. Ahogy a mellette sétáló fiúcskára nézett, minden pontosan eszébe jutott, és az álom, mintha újra valósággá vált volna.
Nem nézett már hátra, de szinte érezte, ahogy a nő a padon ül, és boldog mosollyal őket figyeli.

- Te Arthur vagy, igaz? – kérdezte hirtelen az apróságtól, aki egyik kezével a kardját szorongatta, a másikkal a nagyobb fiú kezét. Kérdésére egy bizonytalan bólintás volt a válasz, mire a másik elmosolyodott. – Gondoltam – mondta, majd észrevette, hogy Arthur nehezen tartja a lépést. Kicsit lassított, de a kisfiú egyre jobban sápadt, és egyre fájdalmasabb grimaszt vágott minden lépésnél.
A lovagtanonc lassított, majd megállt, és leguggolt Arthur elé.
- Kapaszkodj meg, majd én viszlek – tartotta is a karját, majd nehézkesen bár, de sikerült felvennie a kisebb gyereket. A kis szőke két kézzel és két lábbal kapaszkodott a nagy fiúba, aki úgy cipelte, mint egy zsákot. A kis herceg nagyjából fele akkora volt, mint ő, mégis kínszenvedésnek érzett minden megtett lépést.

- Semmi gond nincs azzal, ha sírsz – jegyezte meg, közben próbálta úgy tartani a fiút, hogy ne érintse a térdén lévő sebet.
- Király leszek, a királyok erősek, és nem sírnak.
- A sírás nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, hanem azt, hogy vannak érzéseid. Egy királynak is vannak érzései, szerethet, gyűlölhet, és van, ami fájhat. Ha elesel és fáj, akkor sírj. Szerintem ettől csak erősebb leszel! – mondta halkan a hercegnek, aki kissé megrendülve hallgatta, bár az arcát nem látta, mégis érezte, ahogy néhány könnycsepp megnedvesíti a vállát.
Csendben ment tovább, amíg elért vele a gyógyítóhoz.

Bekopogott, de az ajtót kinyitni nem tudta, így jobb híján hangosan beszólt.
- Segítség! Beteget hoztam!
Odabentről léptek hangoztak fel, majd az ajtó kinyílt, és a gyógyító meleg pillantással nézett rájuk.
- Nocsak, egy hadi sérült? – guggolt le hozzájuk a férfi, majd lefejtette a csimpaszkodó herceg karjait a másik fiúról. Csak ekkor ismerte fel a gyereket. – Felség, édesapád már mindenhol keresett – vette fel óvatosan a négyéves kisfiút, majd leültette a betegek számára fenntartott ágyra.
- A kertben volt, elesett – mondta a göndör hajú, és ő is utánuk lépett.
- A tónál megint? Pedig figyelmeztettünk, hogy ott csúszik a fű, miért szeretsz mindig oda járni? – fedte meg Gaius a könnyes szemű kisfiút. – Mi lesz, ha beleesel a vízbe?
- Ő vigyáz rám, mindig ott van – mondta a kicsi, és letette maga mellé a kardját. Gaius elkomorodott kissé.
- Felség, ne kezdd ezt megint – kérte halkan, majd a segítőjéhez fordult. – Fuss a királyhoz, mondd el neki, hogy megkerült a herceg.
A fiatal férfi bólintott, majd kisietett a szobából.

A nagyobb gyerek közben odasétált az ágyhoz, és leült Arthur mellé, amíg Gaius keresgélni kezdett. A kis herceg duzzogó arcot vágott.
- Senki nem hisz nekem – mondta komoran.
- Én hiszek neked – válaszolt neki halkan. – Tudom, hogy ott van, én is láttam…
A kék szemek elkerekedtek, ahogy felnézett a másikra. Reménnyel telt meg, a könnyek teljesen eltűntek, csak egy mosoly jelent meg a pufók gyermekarcon.
- Láttad? Én is láttam, de inkább érezni szoktam…
- Igen, én láttam, beszélgettem vele – magyarázta, majd picit hezitálva folytatta. – Engem kért meg, hogy vigyázzak rád. Én leszek az őrangyalod, rendben van?
Arthur tekintete kissé kérdő volt, de azért rábólintott.
- Rendben van. Akkor most már barátok vagyunk? – kérdezte reménykedve. – Játszol majd velem?
- Igen, igen játszom majd veled!

Közben Gaius is visszaért, egy rongydarabot átitatott egy főzettel, és óvatosan megtörölte vele a térden lévő sebet.
- Meg fogsz gyógyulni, most csak kitisztítom – magyarázta csendesen. – Semmi maradandó – simított a szőke tincsek közé, Arthur pedig hősiesen tűrt. Ezután Gaius be is kötötte a térdét, a herceg pedig néha a másik gyerek felé pillantott.
- Te is elestél már? – kérdezte hirtelen.
- Persze, mindenki el szokott esni – magyarázta a nagyobb fiú, de mielőtt belemerülhettek volna a társalgásba, a folyosó felől öles léptek hangja hallatszódott, majd a kis helyiségbe belépett a király.
A kis lovagtanonc majdnem elájult, még sosem látta ilyen közelről az uralkodót. A herceg pedig kissé ijedtnek tűnt, bár félelme alaptalannak bizonyult, amikor Uther Pendragon odalépett, és felvette a gyereket az ágyról. Gondosan végigmérte, hogy esett-e komolyabb baja egyetlen porontyának.
- Arthur! A fél kastélyt tűvé tettük már érted! Mi történt? – intézte a kérdést Gaius felé.
- Szokásosan elkószált. Ez a fiatal fiú hozta ide.
- Ő a barátom – fűzte hozzá Arthur. Uther most a másik gyerekre nézett, aki azonnal térdre ereszkedett, és kissé meghajtotta a fejét, ahogy a lovagoktól látta. A király figyelmesen nézte.
- Köszönettel tartozom neked, amiért vigyáztál a hercegre.
- Igazán nincs mit megköszönnie, felség! – mondta azonnal. – Örülök, hogy segíthettem.
- Gyere, Arthur, épp eleget kószáltál ma – intézte szavait most már a fiához, majd letette a földre. – Tudsz jönni, igaz? – figyelte a kötést.
A herceg bólintott, majd ahogy a király elindult, szinte futva igyekezett a nyomában.
- Felség! – szólt utána még a másik fiú, majd az ágyon felejtett fakardért nyúlt. – Ezt itt hagytad.
Arthur megtorpant, majd visszasietett, és átvette a kardot.
- Köszönöm. Még találkozunk, igaz? Játszani fogunk, megígérted.
- Igen, fogunk! – szorította meg barátian a kisfiú kezét. – Én Leon vagyok, és most már ne félj semmit. Itt leszek, és vigyázok rád – ígérte a hálásan ragyogó kék szemekbe.

Figyelte, ahogy a kisherceg lábait kapkodva éri utol az apját, majd meghajtotta a fejét még egyszer a király felé. Nagyon boldog volt. Soha többé nem felejtette az első találkozását a herceggel, sem pedig annak édesanyjával, és amíg tudta, be is tartotta a szavát, amit az angyalnak ígért…