2. fejezet - A lány nyomában

A mágus reggelről, miután Gaius felébresztette, és megszerezte Arthur reggelijét, a herceg szobájába vette az irányt. Letette a tálcát az asztalra, majd szétrántotta a függönyöket.
- Jó reggelt, Arthur - köszönt vidáman, majd a herceg ágya mellé lépett, akin látszódott, hogy enyhe hányingerrel küzd a másnaposságtól, szolgája hangjára viszont kénytelen volt felébredni. Lassan nyitotta ki a szemeit, de most, akit először látni vélt az az esti lány a bálból. Aztán valahogy mégis Merlin pislogott rá.
- Nagyon harsány vagy – nyögte. Jelenleg a legkisebb zajtól is hasogatott a feje.
Merlin egy pillanatra látta Arthur szemében a felismerést, és egy kicsit megrettent, de aztán, ahogy a herceg kék szemei teljesen kinyíltak, megnyugodott. Esélytelen volt, hogy Arhur felismerje, ahhoz túlságosan földhözragadt volt a gondolkodása.
- Csak nem másnapos vagy? - vigyorgott rá, kicsit se véve le a hangerőből. – Hallom, jól sikerült a tegnap este.
Arthur zavartan pislogott rá. Most valahogy furcsán kéknek látta Merlin szemeit, eddig ez nem tűnt fel neki. Először nem is nagyon reagált a fiú kérdésére, majd a hajába túrva felült.
- Mit hallottál? – kérdezte, kissé rekedtes hangon.
Merlin egy pillanatig elgondolkozott. Ahogy a reggeliért ment, hallott egy-két pletykát, a konyhában, ahol egyébként is sok történet gazdát cserél. Nem akart olyat mondani, amiről nem tudhatna.
- Hogy valaki meg akart ölni, de ennek ellenére az est végére úgy leittad magad, hogy egyedül fel sem találtál a szobádba - mondta végül, és egy üvegcsét nyomott Arthur kezébe. - Ezt Gaius küldi, segít a másnaposság ellen.
Arthur lehúzta a kis fiola tartalmát, és elégedetten szusszant.
- Nem volt rossz, apámmal kissé a pohár fenekére néztünk. - A másik részét, hogy egy nő elfutott előle, inkább eltitkolta, főleg, ha Merlin nem hallott róla. Nem volt büszke, hogy lerázta egy hölgy, viszont ettől függetlenül elég ábrándos arccal merengett az éjszakán.

Merlin Arthur arckifejezését látva kicsit megszeppent. Nem gondolta, hogy ilyen mély benyomást tett a hercegre, de nem akarta szóba hozni a történteket. Jobb lesz hallgatni az egészről, aztán a herceg majd lassan tovább lép, mint már nyilván oly sokszor megtette.
- És milyen érzés huszonegynek lenni? - kérdezte jobb híján.
Arthur most is lassan reagált.
- Nem rossz – válaszolta, ahogy újra szolgájára nézett, majd hirtelen ötlettől vezérelve élénkebb lett. – Merlin, kapsz egy feladatot! Meg kell találnod valakit! Hosszú fekete haja van, és kék szemei. Egy nemesi kisasszony, vagy gróf, fogalmam sincs, nem tudtam kiszedni belőle! Ebédre találd meg! Vagy derítsd ki a nevét!
Merlin erre meghökkent. Egyértelmű volt, hogy Arthur őt kereste.
- Tudod, mivel idecsődült a fél királyság, a környező királyságoknak is a fele, és elég sok úgynevezett kisasszony van éppen a kastélyban, nem hiszem, hogy délre végeznék. Ráadásul sokaknak van hosszú fekete haja. Nem állhatok le minden nemes orra előtt, hogy megvizsgáljam, milyen színű a szeme.
Arthur erre persze ideges lett, de ahogy Merlinre akarta zúdítani a haragját megint szemet szúrt neki a vakító kék szempár. Zavartan figyelte, de sehogy sem állt össze a kép.
- Mondd csak, nincs egy húgod? Vagy nővéred?
- Ki kell ábrándítsalak, attól mert valakinek fekete a haja, és kék a szeme, még nem biztos hogy a rokonom - mondta. - Ne gyárts fölösleges elméleteket, ha nem tűnt volna fel az évek folyamán: én nem vagyok nemes.
Arthur agya lázasan pörgött, a gyógyital segített, így már nem érezte úgy magát, mint akinek a fejében dübörög egy lovas hadsereg. Az a szempár annyira hasonlított Merlinére! Ezen kívül viszont valóban semmiféle kapocs nem lehetett, és nem akart ennyire belemerülni, inkább megkeresi azt a fiatal nőt.
- A legkevésbé sem vagy az – jött a komor válasz, de tekintete fürkésző maradt.
Merlin nem bírt tovább Arthur szemébe nézni, így gyorsan elkapta a tekintetét.
- Na látod, esélytelen, de majd megnézem, mit tehetek - mondta, és gyorsan kiment a szobából, valahogyan frusztrálta a herceg jelenléte. Ahogy fürkészte az arcát, folyton eszébe villant a tegnap este, amikor olyan gyengéden nézett rá.

Arthur teljesen összezavarodva öltözött fel, szokásos piros felsőt vett, szokásos nadrággal, és egy kardot erősített az oldalára, biztos, ami biztos, majd átment Morgánához. Halkan kopogtatott a szoba ajtaján, és nemsokára válaszul nyílt az ajtó, bár a lányt látszólag meglepte a korai látogató.
- Arthur? - nézett rá kérdőn. - Nem hittem, hogy ilyen korán talpon leszel.
- Merlin keltett fel, bejöhetek? – figyelte zavartan a lányt.
Morgana kitárta az ajtót, és arrébb állt. Látta Arthur arcán, hogy gondokkal küzd, bár őszintén meglepte, hogy öccse éppen hozzá fordul.
- Gyere csak - mondta megértően, bár kezdte sejteni, hogy miről is van szó.
Arthur bement, de végül nem tudott belekezdeni a témába. Csak állt, mint aki gyökeret eresztett, és merengve bámult maga elé.
- Mi a baj, Arthur? - kérdezte Morgana. - Csak nem a tegnapi lány van a dologban? Miért nem mész megkeresni, még biztosan nem ment sehová.
- Miért futott el? – bukott ki a hercegből, és az asztalnak támaszkodott. Úgy tűnt, hamar feloldódott, hogy a problémát Morgana kimondta helyette. - Továbbra is bosszant, hogy olyan ismerős!
- Talán megijedt tőled - mosolygott a lány. - Nem minden nap táncolhat egy ilyen lány egy herceggel. - Próbált lelket önteni a fiúba, de azért nem akarta, hogy elszálljon magától, bár ezzel valahol már elkésett.
Arthur elhúzta a száját.
- Meg volt rémülve, Morgana… nem is tudom mitől félhetett – túrt idegesen a hajába, majd leengedte a kezét. – Annyira ismerős – gondolt most Merlinre, bár fogalma sem volt, hogy hogyan láthatta esetleg szolgálóját a lányban. Ez megijesztette.
Morgana szemöldöke összeszaladt.
- Ne aggódj, Arthur, biztosan meglesz. Még a várban lehet, megtalálhatod - mondta biztatóan. - Lehet, csak attól rémült meg, mert rád támadtak.
Arthur nem mondta ki hangosan, hogy előtte lépett le a lány, utána meg szabályosan elfutott.
- Körbejárok. Megkeresek minden vendéget, megköszönöm, hogy eljöttek – döntötte el. – Úgy biztosan meglesz.
- Ha gondolod, segíthetek. – Morgana elmosolyodott, és már tessékelte ki az ajtón Arthurt. Vele tartott, úgyis ráért egész nap.

Arthur pedig nekikezdett az egész napos unalomnak. Figyelgette a lányokat, de sehol nem volt az esti, egyre csalódottabb lett, de azért udvarias marad. Mosolygott, biccentett, beszélgetett, majd az utolsó vendégtől kilépve egyszerűen a falnak dőlt.
- Ezt nem hiszem el – nyögte Morgánának.
- Pedig még senki nem hagyta el a várat - sóhajtott Morgana. Ő is eléggé kimerült, az egész napos erőltetett beszélgetésektől, és mosolygástól. - Biztos, hogy a nevét sem mondta el? - kérdezte, mint már megannyiszor aznap.
- Biztos – válaszolta Arthur sokadszorra. Teljesen kimerült, és csak arra a kék szemre tudott gondolni, de mostanában, amikor felidézte valahogy Merlin jutott az eszébe, és reggel a kép, ahogy ébresztette.
Ez viszont teljesen összezavarta.

Merlin néha látta Arthurt és Morganát, olyankor mindig ügyesen kitért előlük. Nem tudta, hogy most őt keresik, vagy tényleg búcsúzkodnak, de a herceg arckifejezéséből ítélve az előbbire voksolt. Arthurt nézve bűntudata támadt, még nem látta őt ilyen letörtnek...
Valahogyan föl akarta vidítani, de ezt csak úgy érhette volna el, ha ismét nővé változik, és azt nem akarta bevállalni. Így végül gyorsan eliszkolt a közelükből, nem volt kellemes Arthur fancsali arcát néznie.

Morgana látta Arthuron, hogy fülig szerelmes, ha csak tetszett volna neki a lány, nem ment volna ilyen messzire.
- Az nem lehet, hogy nincs a vendégek között. Különben hogy juthatott be?
- Ezen gondolkozok én is. Ha szolgáló lett volna, nem öltözött volna olyan szépen. Keressük meg a ruhát! Egy lila ruha! – nyögte Arthur. Fáradt volt már, hogy egy kutatást szervezzen a kastélyban. Még az is lehet, hogy egy szolgáló valahogy belógott, jelenleg ez se igazán zavarta volna. – Legalább a nevét tudnám!
Morgana sóhajtott, és fáradt szemmel nézett a hercegre.
- Arthur, későre jár már. - A lány nem tudott jól aludni mostanában, bár ez nem volt meglepő. A rémálmai visszatértek, napról napra rosszabb volt a helyzet. - Holnap segítek megkeresni a ruhát, de már teljesen kimerültem.
- Persze, köszönöm a segítséged – biccentett felé a herceg, majd megvárta, hogy elsétáljon. Kicsit még szobrozott a folyosón, majd ő is sétára indult. Esélytelen volt, hogy belefut a lányba, de a fejét ki kellett szellőztetnie.

Merlin hallotta a lépteket, de nem volt ideje elbújni, ráadásul amilyen kihalt volt a folyosó, biztosan rátalált volna Arthur, így nyugodtan sétált tovább, mintha nem izgatná a dolog. Persze megtorpant, amikor magán érezte Arthur gyanakvó tekintetét.
- Hogy-hogy nem a csapszéken vagy?
Morcosan nézett vissza. Ez volt az egyetlen dolog, amivel ki tudták hozni a sodrából.
- Egész nap azt a lányt kerestem neked - hazudta. Úgyis tudta, hogy nem lesz meg, egész nap azon agyalt, most mitévő legyen.
- Már késő van – motyogta a herceg. Minden ideje elment a keresésre. – És én már végignéztem a vendégeket, nincsen sehol – pillantott sokatmondóan Merlinre. – Mondd csak, Merlin. Tényleg fogalmad sincs, hogy ki lehetett? – Ő magában nem tudta összerakni a képet, de remélte, hogy kap egy értelmes magyarázatot.
Merlin egy pillanatra elhallgatott. Nem akart Arthurnak még többet hazudni, így kitérő választ adott.
- Honnan tudhatnám? Emlékszel, nem voltam hivatalos a bálra, nem is láthattam, hogy kiről beszélsz.
- Tudom – válaszolt Arthur. – Csak reménykedtem, mivel néha meglepő dolgok jutnak az eszedbe.
- Ezt hogy érted? - nézett rá meglepődve Merlin. Ezt legkevésbé Arthurtól várta. Tudta, hogy barátok, de néhány apró megnyilvánulást leszámítva ezt a herceg nem mutatta ki.
- Meglepő helyzetekben sokszor te rukkolsz elő a megoldással, még ha nyakatekert módon is. Érdekesen jár az agyad- már amennyire van eszed -, ezt az első találkozásunk óta látom. Valahogy furcsa vagy, Merlin…
A mágus szája félmosolyra húzódott.
- Ezt szívesen meghallgatnám még egyszer, ha dicséretnek szántad.
Arthur ezen felnevetett, majd megrázta a fejét.
- Akár annak is veheted – fújta ki a levegőt, majd tüzetesebben megfigyelte Merlin szemét, aki ettől nagyon is zavarba jött.
- Most mit bámulsz így? - kérdezte, és elkapta a tekintetét.
Arthur habozott, majd közelebb lépett és Merlin álla alá nyúlt, hogy jobban megnézhesse az arcát. A kék szemek mintha izzottak volna, legalábbis ő így látta, olyan volt, mint az este: távoli és kétségbeesett.
Merlin belebámult Arthur szemébe. Túlságosan hasonlított ez a jelenet az estire, hiába akart, nem tudott elszakadni a herceg fürkésző kékesszürke tekintetétől. Aztán erőt vett magán, és mégis sikerült. Zavarában mindenfelé nézett, lehajtotta a fejét.
Most már Arthur is zavarba jött és elengedte Merlint, majd inkább a folyosó ablakhoz lépett, és kibámult rajta a sötét térre. Sokszor olvasta, hogy az ember szemében minden benne van, de eddig nem tudta elhinni. Sikerült teljesen összezavarodnia, túl sok minden kavargott Merlin tekintetében, amit nem tudott hova tenni, és ugyanezt látta előző este, ez volt az, ami megfogta: a megfoghatatlanság, a titokzatosság. Valami, amit nem értett.
Merlin nem tudta hová tenni Arthur hirtelen miért lett ilyen fura. Valahogyan most nem tudta elviccelni a dolgot, úgy érezte a férfi tekintete a lelke mélyéig hatolt, és ez megijesztette. Csak állt ott a folyosón szótlanul, és nem értette, miért tört rá a szomorúság. Arthurra pillantott, próbálta leolvasni az arcáról, mire gondolhat.

A herceg arca viszont kiismerhetetlen volt. Merlin nem olyan, mint eddig gondolta, csak hiányzott egy kocka, ami világossá tenné előtte a helyzetet. Nem is sejtette, hogy nem kell sokat várnia, hogy teljes legyen a kép.

~~~~ OuO ~~~~

Lent a téren enyhe szél támadt, és megjelent az előző esti szőke boszorkány. Arthur azonnal kiszúrta és a kardjára fogott.
- Fenébe, ez az a nő! Maradj itt, Merlin! – szólt rá a fiúra, majd hátrahagyva rohanni kezdett a várudvarra.
Merlin teljesen a gondolataiba merült, Arthur hirtelen kizökkentette. Lenézett a térre, és amint ő is megpillantotta a boszorkányt, a herceg után eredt. Arthur nem képzelheti, hogy egyedül megküzd egy boszorkánnyal, és túl is éli. A mágus tisztes távolságból követte őt, gondolta, hogy elbújik valahol, és a háttérből segít a férfinak. Most nem fog hibázni, végleg elintézi a boszorkányt.

A herceg az egyik oldalkapun lépett ki, és a kardjára szorított.
- Mit akarsz itt? – kérdezte ingerülten a nőtől. Közben ellenőrizte, de persze az őrök nem voltak sehol. Ilyenkor jellemzően el tudtak tűnni.
A nő felé fordult, és gonosz mosolyra húzódott a szája.
- Bosszút - mondta. - Bosszút az apádon, amiért kiirtotta a fajtánkat, és bosszút Emrysen, amiért megölte a társam.
- Nem bánthatod az apámat – emelte meg Arthur a kardját. – De ezt az Emryst nem itt kell keresned, nem ismerek ilyen embert, a társadat az egyik lovagom ölte meg!
A nő elgondolkozva nézett fel, ujját végighúzta az álla mentén.
- Az apádat? Azzal bántom a legjobban mindkettejüket, ha téged elteszlek láb alól! Ne félj drága hercegem, fájni fog! - A boszorkány arcán gonosz vigyor jelent meg és hátrapillantott, pontosan oda, ahol Merlin állt. Ugyanazt a mágiát érezte, mint az este, hamar rájött, mi történt pontosan előző nap.
Merlin megdermedt, ha ez a banya elmondja a hercegnek az igazat, akkor hamar egy máglya közepén találhatja magát, és ami rosszabb, el fogja veszíteni Arthur bizalmát. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen, valamit gyorsan ki kellett találnia...
Ekkor már néhány katona is megjelent a téren, épp őrjáratoztak, és meglátták a boszorkányt, aki viszont egyetlen varázslattal félreütötte őket, mivel most csak Arthur és Emrys érdekelte. Nem pazarolt sok időt a többiekre.
- Fájna az apádnak, ha meghalnál, ifjú Pendragon? – sziszegte a nő. – Felfoghatatlan, hogy egy ilyen gyenge és esendő emberi lényt a született leghatalmasabb mágus védje… A legendás Emrys!
Arthur a legértetlenebb arccal nézett rá, szinte egy szavát sem értette, de aztán követte a nő tekintetét, és egy pillanatra hátrasandított.
- Merlin! – kapta fel a fejét, de még nem tette össze magában a kettőt. – Merlin menj innen! Ez veszélyes! Mondtam, hogy maradj odafent!
Merlin kicsit előrébb lépett, így hogy Arthur észrevette, már nem kellett elrejtőznie, de azért még tartott tőle, hogy a boszorkány kikotyog valamit. Viszont az első lépést nem tehette meg, csak védekezhetett.
- Arthur, mit hittél, hagyom, hogy egyedül szembeszállj egy boszorkánnyal? - nézett a hercegre félmosollyal az arcán.
- Csak hátráltatsz – fordult vissza a nő felé, aki nem várta meg a párbeszéd végét. Villámgyors varázslatot indított egyenesen Arthurnak, és a herceg már repült is magasan hátra a várfal felé.
Merlin épphogy észbe kapott, amennyire idejéből még kitelt, lelassította a férfi zuhanását, hogy enyhítse a becsapódást, de mást hirtelen nem tudott tenni. Nem akart lebukni, így Arthurhoz rohant, hogy megnézze elveszítette-e az eszméletét, de nem volt most ilyen szerencséje.
Arthur levegőért kapott és fájdalmasan felnyögött, majd nehézkesen felkászálódott. Tenyérrel félretolva Merlint.
A boszorkány kedvtelve nézegette őket.
- Ennyi telt tőled? – kérdezte, és a herceg rögtön magára vette.
- Orvul támadtál – szorította a kardjára.
Merlin dühös pillantást küldött a nő felé. Tudta, hogy a kérdés neki szólt.
- Hagyd őt békén! - mondta dühösen.
Talán jobb lett volna, ha hagyja Arthurt hátrazuhanni, elintézhette volna a boszorkányt, de nem akarta, hogy a férfinek valami komolyabb baja essen. A herceg addigra újra talpon volt.
- Te maradj ki ebből, senki más nem sikálja olyan szépen le a páncélomat, mint te – tette hozzá halkan, majd határozottan meglódult, hogy nekimenjen a boszorkánynak. A szőke magabiztosan elmosolyodott, kezét felemelte, tenyerén egy energiagömb jelent meg, és a támadó herceg felé dobta.
Merlin azonnal reagált, a szemei aranyszínben égtek, az idő lelassult körülötte. Másként nem védhette ki a támadást, Arthurhoz rohant, és elrántotta a gömb elől, abban a pillanatban az idő újból normális sebességgel ment tovább.
A nő ebből nem sokat érzékelt, és Arthur se, de a boszorkánynak nem volt elég.
- Kevés! – üvöltötte és még egy gömböt dobott kettejük felé.
Merlin ismét félrelökte Arthurt, és épp idejében ő is elugrott. Tudta, hogy ez nem mehet így tovább, vagy Arthurt kell valahogyan elvinnie a boszorkánytól, vagy lebukik, és mindennek vége.

Arthur nem igazán volt ura a helyzetnek és ez bosszantotta, újra csak felkelt és a kardot szorongatva figyelte a nőt.
- Elég legyen ebből, tűnj el Camelotból, itt nincs helye mágiának!
- Játszunk még, Emrys? – kérdezte vigyorogva a boszorkány, ügyet sem vetve a hercegre, aki mérgesen morrant.
- Nincs itt semmiféle Emrys! Tűnj el, ha jót akarsz!
Merlin fenyegetően meredt a boszorkányra, nem szólt semmit. Nem félt tőle, bízott az erejében, csak attól tartott, hogy Arthur megtudja. A férfi mögé lépett, hogy védhesse, ha arra kerülne ismét a sor.
- Akkor játszunk nagyban – vigyorodott el a nő, amikor látta, hogy Arthur nem mer támadni. Nem is csodálkozott ezen, a herceget az apja úgy nevelte, hogy féljen a varázslattól, a boszorkányoktól. Mindkét kezét az ég felé emelte, és kántálni kezdett, mire egyre sötétebb felhők jelentek meg felettük. Csigavonalban tekeredve a boszorkány feje felett. Villám cikázott át az égen, a nő pedig folytatta a monoton kántálást.
Arthur most már komolyan nem tudta, hogy mit tehetne, esélytelennek látszott a küzdelem, de felemelte a kardját, és erőt vett magán.
Merlin idegesen kapkodta a fejét, Arthurra pillantott, aki mit sem sejtve állt a kardját előreszegezve. Így, hogy Merlin érezte a varázslat erejét, tudta, hogy ez mit sem segít, neki kellett cselekednie. Ha le is bukik, és Arthur kiadja őt Uthernek, legalább megmentette a herceg életét még egyszer. Nem bírta volna elviselni, ha most hagyja meghalni, hogy a saját bőrét mentse, úgyhogy nem volt mit tenni. Felemelte az egyik kezét, várta a támadást.
A nő magabiztosan elvigyorodott, hatalmas szélvihar kerekedett, villámok cikáztak, és az egész egyetlen pontra koncentrálódott, ahol ők ketten álltak…
Merlin kicsit megijedt a támadás erejétől, de ösztönösen cselekedett. Néhány szót kiáltott, és érezte, ahogy a mágia előtör belőle. Egy gömb alakú, zöldes színű fal jelent meg előttük, elnyelve az összes villámot, hozzájuk csak egy lágy szellő jutott el. Amint az összes villám eltűnt, a fal is szertefoszlott, mintha ott sem lett volna. Merlin nem mert Arthurra nézni, inkább dühösen a banyára meredt, amiért erre kényszerítette.
- Egész ügyes, nem gondoltam volna, hogy erre is képes vagy - nevetett a boszorkány. – Nem rossz, Emrys - villantak meg a szemei, és már egy újabb támadásra készült.

Arthur felkészült rá, hogy telibe kapja a támadás, aztán meghallotta Merlin hangját, látta a fiú feltett kezét és a megjelenő védőburkot. Támadó állásból kiegyenesedett, döbbenetében még a száját is eltátotta, de a remegése még nem csillapodott, olyan erők voltak ezek, amik felett semmi hatalma nem volt.

Merlin Arthur elé lépett, anélkül, hogy ránézett volna. Félt, a férfi arcán az árulást, a gyűlöletet fogja látni, és akkor nem bírt volna a csatára összpontosítani.
Dühös volt. Végtelenül dühös volt a boszorkányra, amiért ezt tette. A mágiája reagált az érzelmeire. Amíg a banya a varázslatot kántálta, Merlin szemei egyszerűen aranyszínűre változtak, a tenyerén megjelent egy tűzgömb, ami körül apró villámok cikáztak, és a boszorkány felé dobta.

Arthur tekintete a lassan növekvő tűzgömbre tévedt. Figyelte Merlin vékony ujjait, ahogy vibrál körülöttük a levegő és létrehoz valamit, ami számára tökéletesen megfoghatatlan volt. Aztán útjára indította a vöröslő gömböt, ami telibe kapta a boszorkányt, és mintha csak papírból lett volna darabokra robbantotta. A durranás után hirtelen lett mély csend, hosszú másodpercekig, majd valahonnan több katona is előfutott, hogy mi történt.

Merlin úgy érezte, földbegyökerezett a lába. Még mindig nem mert Arthurra nézni, lehajtotta a fejét. A boszorkány megölése nem vette el a dühét, de most inkább félt.
Félt attól, mit tesz most Arthur.
A közelgő katonákat figyelte, végül mégis a hercegre nézett. Az arcán csak félelem és bűnbánat tükröződött, semmi más, de nem mert megszólalni.
Arthur fejében sok minden lezajlott egyszerre. Merlin épp most mentette meg az életét: mágiával.
- Boszorkány volt, már elkergettük – intett a katonáknak, majd egy egyszerű mozdulattal határozottan megragadta Merlin csuklóját, és rángatni kezdte maga után. Egyenesen a saját szobájába indult.


~~~~ OuO ~~~~~

Merlin kicsit megkönnyebbült. Arthur nem adta ki Uthernek... Legalábbis még nem. Ez annyira ledöbbentette, hogy mozdulni se nagyon bírt, csak hagyta, hogy Arthur magával rángassa. Nem tudta, mit gondoljon, nem tudta, mit kéne most éreznie.

Arthur tudta...

Arthur tudta, és nem adta ki Uthernek, csak ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, amíg a herceg szobájához értek. A szőke berontott a szobájába, elengedte Merlint, majd bevágta az ajtót.
- Ülj le! – bökött az egyik székre, amit igen indulatosan kirántott Merlinnek, majd átment az asztal másik oldalára és ő is leült. Nem szólt innentől egy szót sem, csak rábámult a mágusra.
Merlin szó nélkül leült, aztán egy ideig csak az asztalt figyelte. Felfedezett benne néhány apró repedést, és a gondolatai teljesen elkalandoztak, mindegy volt, csak ne keljen szembenéznie azzal, ami most jön. Aztán néhány perc kínos csönd után érezte, hogy neki kell megtennie a következő lépést.
- S-sajnálom - bökte ki végül, de másra nem futotta.
Arthur tökéletes pókerarccal figyelte. Piszok gyorsan tértek vissza az emlékek, és sok mindent még így sem értett, de valamivel tisztább lett a kép. Az ő és az apja orra előtt. Utóbbin még nevetett is volna. Leintette Merlint, hogy ne beszéljen most, és csak tovább figyelt, fürkészve.
Merlin néha Arthur szemébe nézett, de mindig gyorsan elkapta a tekintetét. Az ujjaival az asztal szélét kezdte el piszkálni, úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit épp leszid az apja. Sejtette mi fog most jönni, de még nem volt rá felkészülve.
Arthur nem mozdult, az egészet nem is igazán tudta felfogni, pedig az orra előtt történt. Most érezte csak, hogy erősen a falnak csapódott, és nemrég még harcolt. Mellette egész nap fel-le rohangált egy ismeretlen nőt keresve, aki megbabonázta,és láncra verte a szívét egyetlen tekintetével… A gondolatok továbbra is veszett gyorsasággal cikáztak a fejében, mereven ült és bámulta Merlint, aztán egyik pillanatról a másikra előrebukott a feje, ahogy elaludt...

Merlin erre teljesen ledöbbent. Számított kiabálásra, számított veszekedésre, magyarázkodásra, még verekedésre is, de erre? Ő itt ült, teljes kétségben, nem tudva, hogy a következő napokban máglyán végzi-e, vagy sem, Arthur pedig egyszerűen elaludt.
Elaludt.
Erre aztán Merlin dühös lett, túl sok volt a stressz.
- Arthur! - kiabált rá. - Mit képzelsz, mikor kell aludni, te tuskó?!
A herceg szemei hirtelen pattantak ki, és csak kis híja volt, hogy lezúgjon a székről. Morogva nézett fel, nagyon fáradt volt, egész nap azt a lányt vadászta…
- Én tuskó? Pont engem nevezel tuskónak? – kiabált vissza. A feszültség felrobbant benne. Merlin éveken keresztül hazudott neki. - Mi volt az ott kint?
Merlin nem bírta tovább, teljesen kikészült, nem így akarta rendezni a dolgot, de azzal, hogy ő itt feszülten várta az ítéletet, és Arthur elaludt, betelt nála a pohár.
- Éppen megmentettem a hátsó feled! - mondta ingerülten.
Arthur lehalkította a hangját, Merlin fontos volt neki, és mielőtt kikiabálja a kastélynak, előtte le akarta tisztázni.
- Mágiát használtál – mondta kimérten, de érezhetően feszülten, hangja vibrált.
Merlin szintén ideges maradt, de azzal, hogy Arthur relatív nyugodtan válaszolt, kicsit ő is lehalkította a hangját. Eszébe jutott, hol a helye, és mi forog kockán.
- Igen - mondta félve.
- A mágia veszélyes, és aki használja gonosz! Nem szabad ezzel szórakoznod! – kelt fel, és az asztalra támaszkodott, mindkét kezével. – Világos?
Merlin hitetlenkedve nézett Arthurra. Hirtelen nem jutott el a tudatáig, hogy most akár egy egyszerű "Világos.”-sal kivághatná magát.
- Arthur, szerinted én gonosz vagyok? - kérdezte komolyan. - Velejéig romlott, mocskos varázsló...
- Persze, hogy nem! Megmentetted, a hogy is mondtad? Hátsó felem? – fonta karba a kezeit. – Amiért a cameloti törvények szerint máglya várna rád…
Merlin erre kicsit összerezzent.
- Talán máglyát érdemlek, amiért megszülettem? - kérdezte csendesen. Tudta, hogy Arthur ezt nem fogja érteni, de ezek a kérdések már gyakran felmerültek benne, és így, hogy végre kimondta, egy kicsit megkönnyebbült.
Arthur ezt nem értette, hiszen soha nem hallott még olyanról, hogy valaki mágiával szülessen.
- Merlin, ki tanított? Mióta gyakorlod? – kérdezte, félelmetes volt számára, hogy mi mindenre lehet képes.
Merlin egy pillanatig habozott, de tudta, hogy most mindent el kell mondania Arthurnak. Ez volt az egyetlen kiút, ha nincs több hazugság. Ahogy a szemei aranyszínűre változtak, egy apró lángocska jelent meg a tenyerén. Egy pillanatig a tüzet nézte, aztán a kezét Arthur felé nyújtotta, és a férfi szemébe nézett.
- Előbb tudtam tárgyakat mozgatni, mint beszélni - mondta, miközben a lángocska még mindig a tenyerén táncolt.
Arthur akaratlanul is a kardjára fogott és hátralépett, amikor meglátta a lángot felvillanni, még ha teljesen eredménytelen is lett volna vele. Aztán a szorítása engedett a markolaton, ahogy Merlin közelebb tartotta a lángot. Bizonytalanul méregette.
- Ez hogy lehet? – kérdezte. Rengeteg kérdés járt a fejében, de egyben biztos volt. Merlin nem gonosz. Minden más aggodalmát e mögé a gondolat mögé rejtette.
Merlin még mindig Arthurt fürkészte, már teljesen megnyugodott, biztos volt benne, hogy a herceg megőrzi a titkát.
- Magam sem tudom pontosan - mondta kicsit zavartan. - A sárkány valami olyasmit mondott, hogy nagy jövő áll előttem, és hogy az eljövendő igaz királyt kell védelmeznem - nézett sokatmondóan Arthurra. Joga volt tudni az igazat.
A herceg meredten figyelte, nem nagyon lehetett ezt egyszerre felfogni.
- Kezdetektől varázsolsz? Az orrunk előtt?
Merlin egyszerűen bólintott. Ehhez nem volt mit hozzáfűznie.
Arthur erre csak hápogott, majd felkelt, és járkálni kezdett. Merlin a szolgája lett, és rengeteg dolgot kiszúrt a mágiával kapcsolatban, amit sokszor el sem hitt neki. Magában sorra jöttek elő az események, majd újra leült.
- Hányszor mentetted meg az életem? – kérdezte kiszáradt torokkal.
Merlin egy pillanatra elgondolkozott, mintha számolt volna aztán halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Egy idő után abbahagyja a számolást az ember - mondta, és egy apró mozdulattal eltüntette a lángot a tenyeréről, mielőtt teljesen megfeledkezett volna róla.
Arthur komolyan figyelte.
- Ezt képtelen vagyok felfogni – nyögte és a hajába túrt, ahogy letámaszkodott az asztalra. – Az orrom előtt! Apám orra előtt. Ha megtudja, felnyársal – mondta és aggodalom csendült a hangjában. Az, hogy Merlin mágiát használ, egy dolog, hogy Uther orra előtt láthatatlanul, az egy másik, na de ha ez kiderül, akkor biztos, hogy teljesen tehetetlenné válik.
- Nem tudja meg! - Kicsit bizonytalanul Arthurra pillantott, és feltette a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, hogy a boszorkány nem hagyott neki választást. - Ugye?
Arthur mélyen hallgatott, majd egészen mást kezdett el.
- Egyre erősebben bíztam benned, és most kiderül, hogy végig hazudtál.
Merlin az ajkába harapott, lehajtotta a fejét. Azzal hogy Arthur nem válaszolt, most elbizonytalanította, és a félelem újból a szívébe markolt.
- Sajnálom - mondta kicsit rekedten. - Nem volt más választásom.
A herceg küszködött, lehajtotta a fejét, a kezének támasztotta és az asztal lapját figyelte.
- El akartad egyáltalán mondani valaha?
- Többször is - mondta Merlin őszintén, bár a hangja még mindig remegett. - Csak valahogyan sosem volt rá alkalmam.
Arthur nagyot szusszant.
- Erre aludnom kell egyet – mondta lassan. Viszont pár fontos dolog még foglalkoztatta. – Nagy hatalmad van, igaz? – kérdezte zavartan. – Ez az Emrys… te vagy? – motyogta, és eszébe jutott mekkora erőt lökött feléjük a boszorkány, amit Merlin egyetlen kézmozdulattal kivédett.
- A druidák így hívnak - mondta lassan a varázsló. - De Arthur, tudnom kell, hogy holnap a máglyán találom-e magam - tette hozzá halkan. Bízott a hercegben, bár a férfinek sikerült egy kicsit elbizonytalanítania, azért jobban aludt volna, ha választ kap erre a kérdésre.
- Ne reménykedj – kezdte, majd felnézett Merlinre és egy halvány mosolyra szaladt a szája. – Nem óhajtom leváltani a legjobb páncél pucolómat.
Merlin először teljesen lesokkolt, azt hitte Arthur tényleg kivégezteti, de ahogy a szőke befejezte a mondatot, boldog mosoly szaladt szét az arcán. A szája elé tette a kezét, és halkan elnevette magát. Annyira megkönnyebbült.
- Arthur... köszönöm... én nem is tudom... - kezdett össze-vissza zagyválni, de egyszerűen nem találta a szavakat. Olyan hirtelen jött ez az egész, nem akarta elhinni.
Arthur csak leintette Merlint, ebből a kitörésből látszódott, hogy azért mégiscsak ismeri valamennyire: gonosznak semmiképpen nem nevezte volna. Ilyen kitöréseket ugyanis kedvenc szolgája elég gyakran csinált.
- Apám túlzásba viszi, meg akarlak érteni, mielőtt bármit is mondok – sóhajtotta halkan. – Viszont, ha ilyen nagy varázserőd van, elő tudod nekem keríteni a tegnapi lányt? – mérte végig gyanakodva. A boszorkány azt állította, Merlin ölte meg a férfit, akivel volt, tehát Merlin is ott volt a bálon.
Úgy tűnt sikerült érzékeny pontra tapintania, mivel a mágusnak erre torkán akadt a levegő, lassan megköszörülte a torkát. Ez volt az a téma, amibe nem szívesen ment bele, Gaiusszal is megígértette, hogy nem mondja el senkinek. Ha Arthur megtudja, biztosan ezt kell majd hallgatnia egy életen át, de megfogadta, ha a herceg nem küldi a halálba, őszinte lesz vele, úgyhogy kénytelen volt elmondani az igazat.
- Tudod, még jóval a bál előtt megláttam a boszorkányt és a társát. Tudtam, hogy terveznek valamit, és valahogyan be kellett jutnom - mondta zavartan.
- Sejtettem, csak nem tudtam, hogyan lehetséges – Arthur akaratlanul is fájdalmasan nyögött mellé. Jól kiszúrta az egyetlen férfiből lett nőt a bálon. Felkelt és elbotladozott az ágyáig. Egész álló nap Merlint kereste, hát ez remek… a háta egyre jobban sajgott, az adrenalin eltűnt, és nagyon is megérezte a zuhanást.
Merlin bizonytalanul nézett Arthurra.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva, közben figyelte, ahogy a szőke ledobta magáról a felsőjét, majd végigzuhant az ágyon.
- Persze, csak elfáradtam. Egész nap futkostam. Menj nyugodtan aludni. Gaius már biztosan aggódik érted. Mellesleg gondolom ő is tudja… ki még?
Merlin halványan elmosolyodott.
- Az anyám, Gaius, és most már te - mondta. - Meg Lancelot. - tette hozzá zavartan. A lovag teljesen kiment a fejéből.
Arthur hosszan lehunyta a szemét.
- Óvatos legyél, te idióta…
Merlin elvigyorodott, és felállt a székről. Már tényleg későre járt.
- Ne aggódj, vigyázni fogok.
- Reggelre szerezz valami fájdalomcsillapítót – mondta még. Tényleg eléggé beverte a hátát, talán a fejét is. Lehet, hogy csak képzelődik…

- Talán tudok segíteni. - A mágus bizonytalanul odalépett, még mindig furcsa volt az egész.
A szőke zavartan meredt rá, de megint azok a kék szemek, pedig azt hitte, ha biztos lesz benne, hogy Merlin volt az, elmúlik ez a fura szívdobogás.
- Öhm, rendben – mondta végül. Elvégre is, épp fegyverszünetet kötött a mágiával.
Merlin leguggolt az ágy mellé.
- Hol fáj? - elég bizonytalan volt, csak remélte, hogy összejön a varázslat.
Arthur a kezére bökött, ami kezdett kicsit megdagadni.
- Azt hiszem ráestem, és a hátam se az igazi…
Merlin bólintott, és mély levegőt vett. Az egyik kezét Arthur kezére, a másikat pedig a hátára tette. Gyorsan összeszedte az összes gyógyító varázslatot a fejében, amit ismert, aztán az egyik mellett döntött, kimondta a szavakat, és a szemei aranyszínben felragyogtak. A herceg fura melegséget érzett a karjában, enyhült a fájdalma, ahol Merlin hozzáért, a mágus persze önelégülten elvigyorodott.
- Ez félelmetes – mondta Arthur, ahogy megmozgatta a karját.
Merlin lassan felállt. Nem akart még elmenni, annyi mindent meg akart beszélni Arthurral. De a herceg valóban fáradtnak tűnt, így nem akarta zavarni.
- Azt hiszem, jobb, ha most megyek.
Arthur se örült, hogy a mágus távozik, de már képtelen volt nyitva tartani a szemeit, egész nap egy kék szempárt keresett, de legalább megtalálta. Merlin még ki se ment a szobából, amikor a herceg már békésen szuszogott az ágyában.

Merlin halkan becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Lassan kifújta a levegőt, még mindig olyan álomszerű volt az egész. Pár perc ácsorgás után nyugodtan útnak indult a lakrésze felé. Gaius már biztosan aggódott, vagy épp húzta a lóbőrt. Mikor odaért, halkan nyitotta ki az ajtót, abban az esetben, ha a gyógyító már aludna, de Gaius nem aludt, Merlint várta, aggódott érte, persze az arcán ez nem látszódott.
- Volt valami felfordulás, gondoltam a te kezed is benne lehetett.
Merlin elvigyorodott.
- Arthur tudja - mondta röviden, még mindig kicsit hitetlenkedve.
- Azt mindjárt gondoltam – válaszolta szórakozottan a férfi. – Elég nagy felfordulás volt, hogy az egész kastély hallja. De mi történt?
Merlin elnevette magát és a fejét rázta.
- Nem, Gaius, félreérted. Arthur mindent tud. Rólam, a mágiáról...
- Elmondtad neki? – kérdezte meglepetten az öreg.
- Valahogy úgy. Igazából nem volt választásom, megtámadott minket a tegnapi boszorkány, és ha nem használom a mágiám, mindketten meghaltunk volna...
Merlin arcáról ítélve nem volt rossz a reakció. Gaius ugyan nem volt feldobva, de bíznia kellett Arthurban, és bízott is.
- Ezek szerint azt is tudja, hogy a tegnap esti szerelme te voltál?
Merlin elhúzta a száját.
- Rákérdezett. Muszáj volt elmondanom. Soha többet nem hazudok neki - mondta végül komolyan.
- Most összetörted a szívét – sóhajtott színpadiasan az öreg.
Merlin vállat vont.
- Annyira nem viselte meg a dolog. - A fiú hatalmasat ásított. Annyi mindent akart még mondani, és tenni aznap, de muszáj volt aludnia egy kicsit. - Ha nem haragszol, ledőlök egy kicsit. Mindjárt kelthetem is Arthurt - mondta és a szobája felé vette az irányt.
Gaius hagyta elvonulni a fiút. Kicsit ő is megnyugodott, bár még mindig ott volt a másnap, hogy hogy fog reagálni a herceg, és biztosan nem árulja-e el Merlint. Ideje volt neki is nyugovóra térnie…