5. fejezet - Jövőkép árnyékában

Arthur korábban ébredt, szórakozottan simogatta Merlin karját és vállát. Nem akarta felébreszteni, teljesen önkéntelen volt a mozdulat. A mágus sokkal békésebben aludt most már, ez pedig megnyugtatta, a démonra viszont továbbra is iszonyú dühös volt, aljas dolog valakire úgy támadni, hogy a legnagyobb félelmét idézik elé. Tekintete kicsit elkalandozott, Merlin szájára pillantott, és eszébe jutott az apró, leheletnyi csók, amit az éjszaka kapott. Az elmúlt napokban már eléggé összezavarta őt a fekete hajú, de úgy tűnt, rá tud tenni még egy lapáttal.
Merlin mély levegőt vett, lassan kifújta, majd elmosolyodott, ahogy felébredt, és megérezte Arthur érintését. Lassan kinyitotta a szemét, az előző nap csak egy rossz rémálomnak hatott. Felpillantott Arthurra, és kissé elvigyorodott.
- Jó reggelt - mondta álmosan.
Arthur tengernyi érzelemmel a tekintetében figyelte Merlin álmos szemeit, majd rájött, hogy nem illene ennyire bámulnia, és el is kapta a pillantását.
- Neked is…
A mágus a herceg arcát figyelte, aztán a tekintete megakadt a száján. Eszébe jutott a tegnap este, érezte, hogy ég a füle, ezért gyorsan ő is elkapta a tekintetét, de a fejét továbbra is Arthur mellkasán nyugtatta. Megköszörülte a torkát.
- Szóval... - kezdte, de nem tudta mit mondjon. - Te nem vagy éhes? - kérdezte zavartan.
- De - válaszolta halkan, és szokatlanul kedves hangon Arthur. Valahogy nem óhajtott elmozdulni, túl megnyugtató volt Merlint a karjaiban tartani.
A fekete hajú meglepődött a herceg hangsúlyán, de nem tette szóvá. Pár napja még biztos, hogy elviccelte volna, de most túl jól esett neki ez az egyetlen, aprócska szó. Boldog mosoly terült szét az arcán. Ő sem akart elmozdulni, biztonságban érezte magát, és most erre volt szüksége.
- Maradt valami a vacsorából? - kérdezte, nem nagyon érdekelte a dolog, csak azért mondta, hogy mondjon valamit.
Arthur elgondolkozott rajta. A szobába már besütött a reggeli napsugár, és ahogy az álom kiröppent a szeméből, egyre jobban zavarban érezte magát.
- Megnézem – engedte el Merlint, aztán felkelt, hogy átkutassa a csomagokat.
A mágus zavartan felkászálódott. Figyelte Arthurt, átfutott az agyán, mi van, ha tegnap este csak egy gyenge pillanatban kapta el - vagy le - a herceget. Ő már egyre jobban tisztában volt vele mit érez, és a tegnapi nap után már nem zavarta a dolog. Arthur volt az egyetlen, akiben így megbízhatott, aki benne is bízott, ráadásul elfogadta a mágiájával együtt, és ez mindennél többet jelentett.
A herceg mogorva arccal pakolászott, továbbra sem tudta az érzelmeket kezelni, de a jelenlétüknek a tudata bosszantotta. Mi a frászt csinálhatna? El is felejtette, hogy a reggelit keresi, ruhája félre volt csúszva a vállán, közben a nagy kutakodásban, és nem odafigyelésben belerúgott a kisasztal szélébe, aminek a sarka időközben belevágódott a combjába is. Szitkozódva lépett el.
Merlin az ágyon ücsörögve nézte, ahogy hercege tesz-vesz.
- Minden rendben? - kapta fel a fejét, mikor a szőke szitkozódni kezdett.
- Persze – válaszolta élesen a másik, és a lábát masszírozgatta, ahol az imént bevágta. – Talán nem úgy néz ki?
Merlin elvigyorodott.
- Nekem elég szórakozottnak tűnsz.
- Örülök, hogy ennyire jól érzed magad – morgolódott a szőke, tényleg össze kellett volna szednie magát.
- Tudod egyáltalán, hogy a vacsorát keresed? - kérdezte kárörvendve Merlin, közben felkelt. - Mert a takarók között kutakodsz.
- Igen, hát persze! – bólintott a herceg. – De ha ennyire tudod, akkor keresd te – lépett el Merlin mellett, és leült az ágyra, arra nem számított, hogy társa szinte azonnal ráakad az üres edényre.
- Nincs semmi – mondta Merlin, még mindig magában vigyorogva.
Arthur a mozdulatait követte tekintetével, majd ő is az üres edényre pillantott.
- Akkor éhezni fogunk – állapította is meg, majd a másik arcára nézett. A társa most ugyanolyan vidám volt, feldobott, mint szokott, és ez megnyugtatta, de emlékeiben még élénken élt a kép az éjszakáról. A szája szinte égett, azon a ponton, ahol az éjjel Merliné hozzáért, és ami akkor olyan természetesnek tűnt, bár azért zavarba ejtő volt, most elgondolkoztatta, hogy tényleg oda szánta-e a mágus, vagy csak elcsúszott a sötétben.
Merlin körbepillantott a kicsi szobában. Próbált nem gondolni az éjszakára, már csak attól tartott, Arthur elutasítaná.
- A néninek biztos van valamije, cserébe - előhúzta Arthur egyik köpenyét. - Adhatnánk neki valamit. Annyi drága holmid van.
Arthur elhúzta a száját, és azonnal vitatkozni kezdett.
- És mit kezdene egy palásttal, vagy az ingemmel? Még csak az hiányzik! Aztán a nagy jószívűségedben mehetek haza ruha nélkül!
Merlin csúnyán nézett rá.
- Miért is ne? Nem akarok éhen halni. Amúgy is, eladhatná, vagy akármi, de ha van jobb ötleted, hallgatlak.
- Jól van, akkor add csak oda neki – dőlt végig Arthur az ágyon, ami nem volt jó ötlet. Merlin illata szinte beleette magát a kispárnába és a takaróba.
A mágusban még benne volt a tegnapi félelem, de Arthur közelsége nagyjából megnyugtatta. Próbált nem arra gondolni, már amúgy is megszokta, hogy gyorsan túl kell lépnie az ilyesfajta dolgokon... Így hát erőt vett magán, és a férfire mosolygott.
- Se perc alatt finom reggelit majszolunk - mondta, és kiment az ajtón, hogy megkeresse a nénit.

Arthur zavarba jött Merlin mosolyától és elfordította a fejét, ráhagyóan bólintott, majd a hasára vetődött, arcát a párnába fúrta. Ilyen szenvedést soha, senkinek nem kívánt volna…

A nő kint épp egy nagy kenyeret vett elő a kemencéből. Meglátva Merlint kedvesen elmosolyodott.
- Éhesek vagytok, édeseim?
Merlin visszamosolygott rá.
- Épp kérni szerettem volna valamit - mondta kedvesen. - Persze cserébe segítenénk, ha tudunk.
A nő letette a cipót az asztalra, és mellé tett egy kést.
- Semmi szükség rá, jól megvagyok. Merre utaztok?
- Csak vadászgatunk - felelte Merlin. Nem tudta, jó-e, ha kiderül, a herceggel utazik.
- A környéken laktok? – kérdezte, addigra Arthur is előkecmergett a szobából, és illedelmesen biccentett a nőnek.
- Úgy kétnapi lovaglásra - felelte Merlin. - Csak erre jártunk estefelé, és megláttuk a falut - elhallgatott egy pillanatra, volt valami, amit nagyon meg akart kérdezni. - Hallottuk, hogy él itt egy kislány - kezdte csendesen. - Azt rebesgetik nem ember, tud róla valamit?
Az idős asszony lassan bólintott.
- Ismertem az anyját - mondta halkan. Úgy tűnt, ez elég fájdalmas téma. Arthur a falnak támaszkodott, bár tekintete gyakran visszasiklott a friss, puha kenyérre. Este nem is evett semmit, de érdekelte, amit a nő mondani akar.
- Itt élt a faluban, de mindig is különös asszony volt, aztán több hónapra eltűnt és már állapotosan érkezett vissza. Rebesgették, hogy démonokkal cimborált, mágiát használt, persze nyíltan senki nem mert ellene támadni. Féltek tőle. Utána megszületett a lánya. Gyönyörű csöppség volt már babakorában is, de az édesanyja belehalt a szülésbe. A faluban nevelkedett egy ideig, mivel rokonai nem voltak, egy idős házaspár vette magához. Azután elkezdődtek körülötte a fura dolgok. A többi gyerek félt tőle, kerülték, négyéves korában pedig megjósolta a falu vezetőjének a halálát. Rebesgetik, hogy a jövőbe lát, aztán egyre gyakrabban mondta meg előre a haláleseteket.
Arthur ledermedt és Merlinre pillantott, aki teljesen elsápadva kapaszkodott meg az asztal szélében. Ismét beléhasított a félelem, hiszen csak azt az eshetőséget látta, hogy Arthurnak valami baja esik. Aggódva a hercegre pillantott.
- Ostobaság! Egy kislány szava nem válhat valóra! Senki nem látja a jövőt! – vágott vissza Arthur, ingerültebben, mint tervezte.
A nő komolyan ránézett.
- A fiatalúr nem ismeri a mágiát?
- Nagyon is jól ismerem – morgott. – Ritka, aki jóra használja - tette hozzá Merlinre pillantva, aki gyorsan megpróbálta összeszedni magát, nem akarta, hogy a herceg aggódjon miatta. Gyors, hálás pillantást vetett rá, aztán visszafordult az asszonyhoz.
- És mit fognak vele csinálni, ha megtalálják? - kérdezte. - Úgy értem, nem bántják, igaz?
A nő vállat vont.
- Az emberek kegyetlenek. Főleg, ha ismeretlennel találkoznak, mivel az ismeretlentől félnek, és a mágia a legtöbbek számára teljesen ismeretlen.
Arthur szinte hangtalanul nyögött fel, akár az apjáról is mondhatták volna ezt.
Merlin sóhajtott. Nem akarta, hogy a kislánynak baja essen, hiszen talán tényleg csak segíteni akart neki, de nem lehetett biztos a dolgában, úgy gondolta, Gaius biztosan meg tudja mondani, bízhat-e ebben a jövőképben, vagy sem. Addig is maradt neki ez az őrjítő bizonytalanság. Mosolyt erőltetett az arcára.
- Köszönjük - mondta, aztán Arthurra pillantott. - Lassan tovább kell állnunk.
Arthurban tombolt a feszültség, de egyetlen érzelem se rajzolódott ki az arcára. A nőt figyelte, aki elmosolyodott, és elcsomagolta nekik a kenyeret.
- Ezt vigyétek magatokkal, utazzatok jól.
- Meglesz – mondta Arthur, és már pakolta is fel a csomagokat.
Merlin bocsánatkérőn rámosolygott a nőre Arthur viselkedéséért.
- Köszönjük - mondta, és segített Arthurnak.
Az idős asszony elmosolyodott.
- Igazán nincs mit. - Látta Arthuron, hogy úri fiúcska, nem igazán tudta meglepni az ilyen fajta viselkedés.

Arthur kint már a lovakat engedte el, rettenetesen ki volt készülve.
Merlin még visszamosolygott a nénire, aztán Arthur után ment. "Véletlenül" egy kis tarisznyát hagyott az egyik széken, némi aranypénzzel a nőnek. Mikor a szőkéhez ért, rávigyorgott.
- Ugyan már Arthur, ostobaság - mondta, de legbelül érezte, hogy nem így van.
Arthur megsimogatta a lova nyakát, mielőtt felmászott a hátára.
- Gyűlölöm a mágiát! – csattant fel mérgesen. – Az a kis boszorkány pedig téved! Soha senki nem fog téged megégetni! – mondta, majd vágtába ugratta a lovát.
Merlin egy pillanatig meglepetten utána meredt, aztán észbe kapott, és ő is a lovára ült. Jó érzés volt tudni, hogy Arthur így kiáll mellette. A herceg oldalán kezdte ő is bolondságnak vélni az egészet. Bár a mágus csak remélni tudta, hogy a mágia iránti gyűlöletét csak indulatában mondta.

Az öregasszony még kilépett a ház elé, és Merlinre mosolygott.
- Vigyázz aztán arra az elkényeztetett fiúra. Elég indulatos, ez bajba sodorhatja.
Merlin visszamosolygott rá.
- Vigyázok rá - mondta komolyan. Bármennyire is rossz volt belegondolni, de inkább a máglya, minthogy Arthurnak baja essen. - Még egyszer köszönünk mindent. - A herceg után eredt, mielőtt az túl messzire jutna.

Arthur lassított, hogy Merlin beérhesse, és elvolt a gondolataival, egyetlen egy megoldást látott, mert sajnos nagyon is komolyan vette ezek után a kislány szavait. Amint szolgája utolérte, nem is nézett rá, csak határozottan megszólalt.
- Camelotban, a falakon belül és ahonnan látszik a vár, megtiltom, hogy mágiát használj. Bárki előtt, aki közeledben van, szintén tilos. Ha mégis megteszed, megbüntetlek…
Merlin értetlenül meredt a hercegre, aztán rájött, miért is mond ilyesmit neki Arthur.
- Megígérem, kivéve, ha az életed forog kockán, te káposztafej.
Arthur komoran nézett rá.
- Akkor sem! Előttem is így buktál le! Ha megteszed, elbocsájtalak a szolgálataimból - tette hozzá.
Merlin a szemét forgatta. Ilyesmit nem ígérhetett meg, és nem is tarthatott be.
- Úgysem bírnád ki nélkülem. A királyságban nem találsz még egy ilyen szörnyű szolgát.
- Előtted is voltak szolgáim, majdcsak kibírnám valahogy! Most pedig visszamegyünk Camelotba! Két nap múlva otthon leszünk.
Merlin bólintott. Ezek szerint, már csak két nap őrlődés, mielőtt Gaiusszal beszélhet. Szörnyű volt ez a bizonytalanság.
- Rendben - mondta végül, aztán Arthurra vigyorgott. - Semmi baj nem lesz, hidd el nekem.
A herceg erre nem tudott mit mondani, Merlin igen meggyőző lett volna, ha éjszaka nem reszketett volna a félelemtől a karjaiban.
- Nem lesz, mert nem használsz mágiát.
- Szóval akkor Morgana nem kap bundát mi? - Merlin próbálta elterelni Arthur, és nem utolsó sorban a saját gondolatait is a dologról. Rossz volt nézni, hogy a herceg ilyen komor, egy apró mosollyal sokat segített volna a mágus hangulatán.
- Hazafele még bármit lőhetünk. –Féloldalasan Merlinre nézett. Soha senkinek nem kellett az érzéseiről beszélni, vagy akármilyen módon kifejezni magát, nem is nagyon volt rá képes.
Azonban nem kellett semmit mondania, hogy a mágus sejtse, min gondolkodik. Mégsem akarta nagyon tovább feszegetni a témát.
- Csak patkányt ne - fintorodott el.
- Patkányt nem lehet lőni, azt te szoktál fogni – vonta fel a szemöldökét sokatmondóan, de Merlin arckifejezésére, mosolyra rándult a szája. – Ne legyél ekkora idióta.
Merlin vigyora még szélesebb lett.
- Hogy én idióta? Te vagy a tökfej.
- Még hogy tökfej! Azt hiszem, nem tudod, hol a helyed! – villantott rá Arthur egy magabiztos vigyort.
- Ó, dehogynem, Őtuskósága, mindig is hű szolgád maradok.
- Tekintve, hogy herceg vagyok, nem is lehetsz más!
- Arthur, te már király vagy: a faragatlanok királya.
A szőke csak a fejét rázta.
- Te és ezek a szófordulatok – jelent meg halvány mosoly az arcán. Soha senki nem mert ellene beszélni Merlin előtt, és persze néha a mágus is figyelembe vette, hogy ő a trónörökös, ez jóval kevesebbszer nyilvánult meg, mint másoknál.
Merlin szívből elnevette magát. A mosolygós külső mögött eddig sötét gondolatok kavarogtak, de mindig jobb kedvre derült, ha Arthurral így piszkálták egymást, és ez most különösen jót tett a hangulatának.
- Gyerünk gyorsabban – intett az erdő felé. – Holnap délutánra vissza akarok érni, van néhány elintéznivalóm!
- Miféle elintéznivalók? - ráncolta a szemöldökét a mágus. - Nemrég még rókára akartál vadászni.
- Igen, de közben történt néhány dolog – mondta újra komolyabban. Az éjszakát el akarta felejteni, de több szempontból sem tudta. Merlinre nézve eszébe jutott milyen szörnyű rémálma volt a mágusnak, és azaz apró puszi is, amit a szájára kapott.
Merlin kicsit zavartnak tűnt, de nem mondott semmit. Nem tudta, hogy mit tervez Arthur, de ő is vissza akart érni, hogy beszélhessen Gaiusszal a kislányról. Végül csak bólintott.
- Rendben – mondta, és gyorsabb vágtára ösztönözte a lovát.

Arthur estig meg sem állt, akkorra érték el a barlangokat, ahol két napja aludtak.
- Keresni kellene egy kis fát – mondta Merlinnek, aztán leheveredett a fűre. Otthon beszélnie kellett az apjával, kellett egy tökéletes hazugság.
Merlin a szemét forgatta.
- Rendben van, kidolgozom a lelkemet is, addig te csak heveréssz itt a fűben, eszedbe se jusson, hogy segíts – mondta halk hangon, és ment, hogy fa után nézzen. A barlang közelében maradt, közben elgondolkozott. Nem igazán akart visszamenni Camelotba, túlságosan félt, de nem volt választása. Arthur meghal egy perc alatt, ha nincs mellette. Ez volt a sorsa, hogy megvédje a herceget.

Arthur megemelte a fejét, és Merlin után nézett. Mindig dirigált a szolgáinak, de soha nem gondolt bele, hogy mit éreznek. Nem is kellett ezen aggódnia, hiszen ő a herceg, Arthur herceg. Rengeteg ember volt, aki csak a parancsait leste.
De most gonosznak érezte magát. Merlin nem csak egy szolga volt. A barátja volt, vagy még több…

A mágus összegyűjtött annyi fát, amennyit csak tudott, és visszament a táborhelyükhöz. Jólesett egy kicsit dolgozni, mert nem volt annyi ideje gondolkozni. Ahogy leült Arthur mellé, letette a fát, majd elkezdte összerakni a tüzet. Néhány szót suttogott, mire a lángok szinte azonnal felcsaptak, és körbetáncolták a farönköket.
Arthur lassan nézett rá.
- Mi a fenét művelsz? – kiáltott rá Merlinre.
- Csak begyújtottam a tüzet – mondta nyugodtan. – A kastélyon kívül vagyunk, nem látom a falakat, és te ismered a mágiámat, mi történhetne?
- Akármi! – válaszolt Arthur idegesen. – Akárki megláthat az erdőből! Megértetted egyáltalán, miért kértem, hogy soha ne használj mágiát?
Merlin felnyögött.
- Arthur, te nem érted. Ha nem használhatok mágiát… - dühösen megrázta a fejét és felkelt – Elhiszem, hogy aggódsz, de nem kell. – Elhallgatott egy percre, majd elfordult. – Sétálok egyet – mondta, és el is indult. Muszáj volt kiszellőztetni a fejét.

Arthur felült, és figyelte a távolodó Merlin alakját. Valahol mélyen tudta, hogy Merlinnek igaza van, de soha nem ismerte volna el. Pár perccel később, amikor már nem látta a fiatalt, felkelt, hogy utánaszaladjon, mielőtt valami történne az idiótával. Nem akart most elkeveredni mellőle.
Merlin nem igazán nézett körbe, csak ment az orra után, teljesen elmerült a gondolataiban. Néhány napja még olyan boldog volt, nem kellett többet titkolóznia a herceg előtt, de most megint minden visszatért a régibe, játszhatja meg magát, annak ellenére, hogy Arthur mindent tud. Rosszul érezte magát, de nem volt választása: megint úgy kellett a fiatal szőke előtt használnia a mágiáját, hogy a herceg ne vegye észre, mintha semmi sem történt volna…

Arthur a mágus után szaladt, közben gondolatai cikáztak, hogyan óvhatná meg az idióta szolgáját saját magától, ha Merlin nem hajlandó együttműködni. Pedig a mágiával csak veszélybe sodorja magát. Merlint mindig is egy szórakozott embernek tartotta, aki nem mellesleg teljesen idióta. Ki gondolta volna, hogy ennyiszer megmentette már az életét? Hiszen magára meg nem tud vigyázni!
- Merlin! Hé! Állj már meg! – kiáltott utána.
A fiatal megállt, és hátranézett Arthurra. Nem gondolta volna, hogy utána fog jönni. Időre lett volna szüksége, hogy gondolkozzon, és letisztuljanak a dolgok a fejében, de a szőke mindent meghiúsított. Bevárta a herceget.
- Megint mi van, Arthur? – kérdezte fáradtan.
A herceg hosszú ideig csendben maradt, csak Merlin mélykék szemeit figyelte. Megrázta a fejét.
- Csak gyere vissza a tűzhöz. Sötét van már, hogy egyedül sétálgass. – Oldalra fordította a pillantását, hogy ne kelljen a mágusra néznie, attól túl erősen vert a szíve.
Merlin az arcát tanulmányozta, a hercegnek igaza volt, jobban oda kellett figyelnie, ha nem akarja, hogy megégessék.
- Sajnálom, Arthur. Nem fogok mágiát használni – mondta végül szomorúan, mire a másik meglepetten nézett rá, azt hitte, hogy sokkal nehezebb lesz meggyőznie Merlint, hogy ne használja az erejét. Látta a szolgája arcán, hogy mennyire fontos számára a varázslat, de nem tehetett mást, ha meg akarja védeni. Bocsánatot akart kérni, vagy akármivel megnyugtatni, de képtelen volt egyelőre megszólalni. Csak közelebb lépett, és szorosan a karjaiba zárta a mágust.
- Megígérem, hogy egy napon jobb lesz, Merlin. Esküszöm neked – suttogta.
Merlin halványan elpirult és visszaölelt, arcát a herceg vállába fúrta. Szomorú és csalódott volt, de ez az ígéret valamennyire jobb kedvre derítette. Ha Arthur király lesz, visszatér a királyságba a mágia. Ez már bizonyos volt.
- Köszönöm, Arthur – mondta egy halovány mosollyal az arcán. – Gyerünk vissza a tűzhöz, mielőtt megint eltévedünk az erdőben.
- Ez minden, amit most tehetek – sóhajtotta Arthur, majd elengedte Merlint. Nagyon zavarban volt, amikor kettesben voltak, és érzésekről kellett volna beszélnie. Ez volt a legnehezebb a számára.
- Másról sem álmodtam – Merlin idétlen vigyorral az arcán válaszolt. – Gyere, vacsorázunk, alszunk, holnap pedig visszaérünk Camelotba – tette hozzá, de biztos volt benne, hogy nem fog tudni aludni egy percet sem. Túl sok minden járt a fejében, és félt a rémálmoktól. Nem akarta újra látni Arthurt, ahogy elárulja őt. Buta képsor volt, de attól még fájt neki látni, hogy a halálba küldi az egyetlen ember, akiben őszintén megbízott.

Amint visszaértek, Arthur kenyeret vágott a kardjával. Leginkább furcsának tudta nevezni azokat az érzéseket, amiket Merlin iránt táplált, nehéz volt megfogalmazni a dolgot. Egészen elmerengett, így a kard megszaladt a kezében, felhasítva a saját bőrét.
- Mit csinálsz? – Merlin megragadta Arthur kezét. – Le akarod vágni a saját kezed? – kiáltott rá aggódva.
A herceg nem is tudott hirtelen mit mondani, csak ült vérző kézzel, kard a másik kezében, és Merlin arcát bámulta. Soha senki nem kiabált még így vele.
A mágus hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen. Biztos volt benne, hogy nem maradt kötszer Arthur fejsérülése után, ezért egyszerűen levette a sálját.
- Óvatos legyél, te, tökkelütött idióta – mondta kedvesebben, miközben bekötötte a sebet.
- Ahogy akarod, anyu – mosolygott a herceg Merlinre. A keze fájt egy kicsit, de sokkal jobban lefoglalták azok az érzések, amiket Merlin kedvessége és gondoskodása váltott ki belőle.
Merlin a szemeit forgatta, majd viszonozta a mosolyt.
- Káposztafej, csak nem akarom, hogy elfertőződjön. – Befejezte a kötözést, de mégsem akarta még elengedni Arthur kezét. Ujjaival kis köröket kezdett rá rajzolni, aztán rájött, hogy mit is csinál, elpirult, majd elengedte a herceget. Arthur viszont utána kapott, megfogta a kezét, és halványan rámosolygott.
- Jó, ha így maradsz – mire kimondta, az arca égő vörös lett.
Merlin áthatóan figyelte Arthurt, piros arccal, és nagy szemekkel. Félt, hogy a herceg nem fogadja majd el ezt az egészet, ezeket az érzéseket, amiket még ő sem igazán tudott megérteni, de most hirtelen a dolgok megváltoztak. Boldog volt, lassan szétnyitotta ajkait, hosszan szívta be a levegőt és közelebb hajolt a szőkéhez. Nem igazán merte újból megcsókolni, ezért végül csak homlokát a hercegének támasztotta, és elmerült a gyönyörű szürkéskék szempárban. Nem mondott semmit, csak halványan mosolygott.
Arthur érezte a száján Merlin lélegzetét, látta, ahogy közelebb hajolt, és a szíve megállt egy pillanatra, majd sokkal erősebben kezdte újra verni az ütemet, mint addig bármikor.
- Én csak… - tátogott, és a szavakat kereste. – csak meg akarlak… - megállt a beszédben, arca már égett, nem csinált mást, csak fogta Merlin kezét, ujjaival bizonytalanul érintette meg az arcát, és elmerült a fiú tanulmányozásában. Merlin viszont nem várt tovább. Visszafogta a lélegzetét, lehunyta a szemeit, és finoman előrehajolt, hogy megcsókolja a herceget. Arthur egy hosszú pillanatig ledermedt, de a másik ajkainak játéka hamar elvonta a figyelmét a kétségeiről, és ő is lehunyta a szemeit. Felsimított a fekete hajba, és közelebb húzta magához a mágust, így viszonozva a csókot, egyre jobban elmerülve benne.

Merlin sosem érezte magát még ilyen boldognak. Karjaival Arthur vállába kapaszkodott, és halványan a csókba mosolygott. A herceg sem igazán tudta, hogy mi ez az érzés. Boldog volt, de az egész szokatlan volt, újszerű, és aggódott. Soha nem érzett még egyszerre ennyi mindent.
Megtörte a csókot, de továbbra is erősen, szavak nélkül ölelte Merlint, aki viszonozta az ölelést. Megkönnyebbült, és a szíve hevesebben vert, ahogy egy apró csókot lehelt Arthur nyakára
Egyszerűen csak így akart maradni örökké, mintha semmi más nem létezne a világon.

Arthur lassan sóhajtott, és Merlint a karjaiban tartotta. Egy gyengéd csókot nyomott Merlin homlokára, ujjaival a haját simogatta. Nem találta a szavakat, amit ebben a percben mondhatna.
- Azt hiszem, szerelmes lettem – Merlin lehunyta a szemeit, és mosolygott, amikor megtörte a csendet. Ujjait végigfutatta Arthur kulcscsontján, aki érezte, hogy az arca olyan vörös lesz, mint egy rák. Valami történt a szívében, a lelkében, de nem igazán tudta még most sem, hogy mi ez. Talán szerelem, vagy valami hasonló.
- Szerelem? – kérdezte halkan.
Merlin zavarba jött.
- Talán. Nem tudom, mi más lehetne.
- Én sem tudom – válaszolt a herceg. Beszélni az érzésekről nehezebb volt, mint megnyerni egy viadalt. Merlin arcát Arthur vállába temette. Minden nyugodt és békés volt, mosolygott, majd belekuncogott a másik nyakába.
- Most olyan boldog vagyok, Arthur. Nem tudom elmagyarázni, nem is igazán értem, mi történik velünk, csak mégis ez az egész olyan… tökéletes.
Arthur lassan bólintott.
- Sose gondoltam, hogy egy nap ezt mondom, de igazad van – kis szünetet tartott beszéd közben, majd lassan folytatta. – Valamit hoztál az életembe, Merlin, ami előtte sosem volt meg. Már elsőre láttam, hogy különbözöl a többi embertől, de nem igazán értettem, mostanáig. Viszont ideje nyugovóra térnünk, drága mágusom.
Merlin Arthurra vigyorgott. Biztos volt benne, hogy a herceg előtte sose mondott ilyet másnak, és ez nagyon jó érzés volt.
- Én sem, de te különleges vagy. Az én bolond tökfejem – kuncogott majd eltávolodott kicsit. – Hozom a takarót.
- Rendben, köszönöm. – Mindenképpen a mágussal akart aludni, nélküle elég hidegnek ígérkezett az éjszaka.
A fekete hajú néhány perc múlva visszatért a takaróval. A szőke mellé feküdt, és vigyorgott.
- Épp az imént köszöntél meg valamit – mutatott rá a kis félmondatra. – Egyre jobban kedvelem ezt az új Arthurt.
A herceg újra elpirult és a mellkasára húzta Merlint, utána lehunyta a szemeit.
- Csak fogd be és aludj.
Merlin elmosolyodott és hozzásimult.
- Mintha valaha is azt csináltam volna, amit mondasz – mondta, de ő is lehunyta a szemeit.
Arthur sóhajtott, de lassan álomba merült, amit a kezdődő horkolása is bizonyított.

Merlin nem igazán tudott aludni. Nem csak a horkolás miatt, de ahogy Arthurt elnyomta az álom, a rémisztő képek visszatértek az elméjébe. Belekapaszkodott a hercegbe, és próbálta elkergetni ezeket a látomásokat. Közben a horkolástól elkezdett fájni a feje. Kapkodta a levegőt, és csak lassan nyugodott meg. Becsukta a szemeit, Arthuron járt az esze és, hogy mi történik kettejük között. Az emlékek boldoggá tették. A herceg arcát kémlelte, elsuttogott pár szót, amit aranyszínű szemvillanás követett, ettől pedig a horkolás halkabb lett. Arthur kényelmesebb pozícióba helyezkedett, és csendesebben szuszogott tovább.

Azonban az erdőben volt valaki. Vörös szemek izzottak fel a sötét fák között, és a kislány jelent meg nem messze tőlük. Egyenesen Merlinre nézett.
Ahogy a mágus szemei újra kinyíltak, és találkoztak a vörös szempárral, ijedten ugrott fel, közben hangosan felkiáltott. A máglya képei visszatértek: a lángok, a tűz, a forróság… Ledermedve nézett a vörös szempárba, képtelen volt mozdulni.
A kislány elmotyogott néhány szót, amivel elbájolta Arthurt, hogy a herceg ne hallhassa meg Merlin kiáltását. A mágus fejében szólalt meg.
„Ne félj tőlem. Segíteni akarok neked! Most még elmenekülhetsz! Megölöd egy egyszerű varázslattal, vagy csak elfutsz! Én is megölhetem, ha te nem vagy rá képes” – tekintetét most először fordította az alvó herceg felé.
- Ne merészelj bármit is tenni! – Merlin dühösen szólalt meg. – Csak menj el! Hagyj minket békén! – tudta, hogy a kislány őt nem fogja bántani, de Arthur veszélyben volt.
„Nem bízhatsz benne! Meg fog ölni téged! Nem félsz? Te vagy Emrys, nem halhatsz meg egy herceg szolgájaként.” – A kislány teljesen kétségbeesett, minden áron meg akarta győzni Merlint. - „Nem halhatsz meg a lángok között!”
Merlin lassan megrázta a fejét.
- Talán tévedsz. Arthur nem fog megölni engem – mondta bizakodva, és el is hitte. Arthur nem ártana neki, ahhoz túlságosan is fontosak lettek egymás számára.
A lány arca megkeményedett, és tett egy lépést felé.
„Te vagy az, aki téved! Megmutattam neked is, amit láttam. És a kép egyre világosabb lett, mióta elhagytátok a falut! Könyörgöm neked! Nem bízz meg benne! Ő csak egy herceg, de te, te vagy az, aki megkapta az igazi hatalmat, a leghatalmasabb mágus lehetsz a világon! Ne halj meg ilyen kegyetlenül, ennyire érdemtelenül!”
Merlint kirázta a hideg.
- De ha elfutok, akkor azzal hagyom Arthurt meghalni. Ő az egyetlen, aki egyesítheti Albiont. Ez sokkal nagyobb jövő, mint az enyém. Ha meg kell halnom érte, akkor megteszem – mondta sápadtan. Ezek nagy szavak voltak, hitt bennük, de félt a haláltól.
„Tévedsz! Nem ő az egyetlen, de te vagy az egyetlen, aki segíthet Albion egyesítésében, hogy egyetlen királyság legyen. Érdemtelen meghalni egy ilyen elkényeztetett hercegért, mint ő. Rengeteg van a fajtájából.”
- Ne próbálj meggyőzni! – Merlin próbált nem kiabálni a lánnyal, de nehéz volt. – Soha nem fogom elárulni őt. – Ezt már sokkal kedvesebben mondta. – Ezért kérlek, hogy menj el…
„Soha? De mi történik, ha ő hagy el téged? A forró lángok között” - tekintete újra Arthurra villant, a szőke arca pedig fájdalmasan megrándult, nyugtalan lett. Rémképek jelentek meg az álmában, Merlinről. Látta a mágust a lángok között, de képtelen volt közelebb lépni, vagy bármit is tenni.

A mágus megrázta a fejét.
- Boldogan halok meg érte – mondta, de hangja ideges volt, amint felfogta, hogy mi történik épp Arthurral, dühös lett. – Figyelmeztettelek, hogy tartsd magad távol tőle!
A lány megijedt, és tett egy lépést hátra a fák közé.
„Sajnálom, de ezt érted teszem” – mondta, és el is tűnt.
Ebben a pillanatban Arthur felriadt. Ijedt volt, és körbefordult, Merlint kutatva a sötét éjszakában.
- Jól vagy. - Hangja enyhült, ahogy szorosan átkarolta a varázslót.
Merlin viszonozta az ölelést.
- Jól vagyok, csak rémálmod volt – mondta gyengéden, és simogatni kezdte a szőke tincseket. Nagyon félt, de el akarta fogadni a sorsát, ha ezzel Arthur mellett maradhat.
De, ha a kislány nem hazudik…

A herceg Merlin nyakához bújt az arcával. Próbált lenyugodni, de még mindig látta Merlint maga előtt a tűzben. Annyira valóságos volt!
- Soha ne használj mágiát – mondta csendesen. –Soha, értesz engem, Merlin?
Merlin beharapta az alsó ajkát. Ő maga volt a mágia, és a mágia volt ő, ezt nem ígérhette meg.
- Óvatos leszek, megígérem. Ne aggódj, Arthur. Csak rosszat álmodtál.
Arthur elhúzódott Merlintől és felkelt.
- Ugyanazt, amit te? – jobban aggódott, mint eddig valaha az életében.
Merlin megrázta a fejét. Az egyetlen ok, amiért nem őrült meg, az volt, hogy Arthur nem hitt ebben az egészben.
- Ne aggódj! Ha meg akarnak égetni, csak esőt varázsolok, és minden rendbe jön. Mágus vagyok, emlékszel? Könnyen meglógok.
Arthur meglepődött, majd visszahuppant Merlin mellé.
- Igazán? Elég erőd van, hogy megváltoztasd az időjárást?
Merlin felnézett az égre.
- Nem tudom, de talán – mondta. – Nem tudom, hogy hol van vége az erőmnek. A mai napig csak arra használtam, amire feltétlenül szükséges volt.
Arthur a kis tábortüzükre nézett és megrázta a fejét. Ekkora erők valóban léteznek, és ez ijesztő volt a számára. Merlin közben a vállára hajtotta a fejét.
- Nem akarok meghalni Arthur, csak azért, ami vagyok. Esküszöm, hogy soha nem bántok senkit. - Lehunyta a szemeit és visszagondolt. Ölt már, és nem csak Nimueht. Rengeteg ember halt meg a kezétől, és nem feltétlenül csak rosszak.
Arthur fájdalmasan elmosolyodott.
- Értem, és nem is tudom elképzelni, hogy bárkinek szándékosan ártani akarnál. Ezért is próbálok megbékélni a mágiáddal, de az apám… soha nem értené meg, és ő a király, nem én. Az ő szava az első mindenki számára, az enyém csak a második…
Merlin mély levegőt vett.
- Ha visszamegyünk, mi fog történni? – Merlin zavart volt, ujjait a herceg kezére kulcsolta. – Úgy értem… velünk…
Arthur rászorított a másik kezére.
- Nem tudom. Apám soha nem egyezne bele, igazából még én sem teljesen értem. Néha úgy viselkedsz, mint egy lány, de nem vagy az, ezért nem is értem ezeket az érzéseket. Én… Te nagyon fontos vagy nekem.
Merlin mosolygott.
- Az igazat megvallva, nem akarok visszamenni. Foghatnánk magunkat és élhetnénk valahol, akárhol. De nincs választásunk, igaz?
- Nem, nincs. Szükségem van a kispárnámra – mondta komolyan, majd felnevetett. – Talán egy másik életben Merlin – hajolt közelebb, és lágyan szájon csókolta, amire azonnal viszonzást is kapott.
- Nem akarok olyan sokáig várni rád.
Arthur végigsimította a fehér arcot.
- A szolgám vagy, bármikor találkozhatunk, amikor csak akarunk.
- Szép lenne! – A mágus átkarolta Arthurt, és nagy levegőt vett. – Amikor veled vagyok, minden tökéletes. Biztonságos.
A herceg ettől elpirult és zavarba jött.
- Jó ezt hallani.

Merlin rámosolygott, a szemei ragyogtak, majd fejét Arthur vállára hajtotta és kizárta a rossz gondolatait, arról, hogy ha visszaérnek Camelotba, akármikor meghalhat. Hozzásimult a másikhoz és visszadőltek a pokrócra.
- Aludjunk. Most már nem foglak felébreszteni – mondta csendesen a herceg, mert azt hitte, Merlin a rémálmára kelt fel.
- Aludj jól, Arthur – suttogta a mágus, lehunyta a szemeit, bár ő maga biztos volt benne, hogy nem fog tudni aludni. A vörös szempár kísérteni fogja még nagyon sokáig. A gondolatai Arthurról, az érzések, és a tény, hogy várhatóan meg fogják égetni, nem hagyta aludni.
Mi lesz vele?

Arthur hamar álomba merült, és reggelig szorította magához Merlint, aki a herceg szívdobogását hallgatta, és figyelte, ahogy a mellkasa egyenletesen, békésen emelkedik fel-le. Néhány órára neki is sikerült aludnia, de mire a szőke felkelt, már ő is ébren volt.
A herceg iszonyú álmosan mérte végig a mágust.
- Reggelt – mondta, és ásított. – Éhes vagyok!
Merlin nyújtózkodott, majd felkelt.
- Maradt egy kis kenyér tegnapról – mondta laposakat pislogva, majd gyorsan felkelt, hogy hozza a reggelit.
Arthur nem kelt fel, csak figyelte Merlint, közben magukon gondolkozott. Néhány óra múlva visszaérnek Camelotba, de pár nap alatt minden megváltozott.
Merlin odavitte a kenyeret és levágott belőle két darabot. Arthurnak adta a nagyobbat, majd ásított.
- Remélem, semmi nem történik majd Camelotban. Ha megérkezünk, vissza akarom kapni a problémamentes életem – mondta, ahogy elkezdett enni.
- Volt valaha problémamentes életed? – kérdezte, közben nekifogott a kenyérnek. – Eleget aludtál? Egyfolytában ásítozol.
- Csak néhány órát – vallotta be a mágus, majd lebiggyesztette a száját. – Jól van, elég egy vagy két hét. Elegem van már a lényekből, akik azt hiszik, hogy téged majd csak úgy megölnek.
- Tehát azt akarod mondani, hogy mindenki engem akar megölni? Miért? Rengeteg herceg él Albionban…
- Mert te vagy a jövő nagy királya – mondta egyszerűen.
Arthur kikerekedett szemekkel nézett rá.
- Hogy mi vagyok? – hitetlenkedett.
Merlin vállat vont.
- A sárkány mondta. Te leszel a jövő nagy királya, együtt fogjuk egyesíteni Albiont, majd visszahozzuk a mágiát – Arthurra nézett. – Nem tudom, hogy igaz-e, de én hinni akarom, hogy igaz.
- Ezek nagy szavak, és én csak egy herceg vagyok, aki azt teszi, amit az apja mond – próbálta megérteni ezt, de aztán felnézett Merlinre. – Mit is mondtál? A sárkány mondta?
- Igen, egy sárkány van bezárva a kastély alatt. Nem tudtál róla? – kérdezte meglepetten.
- Tudtam, de eszembe se jutott, hogy bárkihez is szólhat– rázta meg a fejét és visszatért az eredeti témához. – Tehát, a sárkány beszélt neked rólunk. Azért élek, hogy egyesítsem a királyságokat, és te azért élsz, hogy megmentsd az életem, és segíts nekem?
Merlin nevetett.
- Ó, de még mennyire, hogy tud beszélni, de mindig rébuszokban szónokol – kuncogott, majd Arthurra mosolygott. – Nagyjából jól összefoglaltad. Nem is hittem először, olyan átkozottul önző tökfej voltál.
- Te pedig csak egy idióta szolga, és velem ellentétben, te semmit sem változtál – mosolyodott el öntelten.
- Látod? Már megint tökfej vagy – vigyorgott Merlin.
- Én azt látom, hogy mennyire kedvelsz! – villantotta leggyönyörűbb mosolyát Merlinre, aki fülig vörösödött.
- Ez kegyetlen volt – suttogta.
- Tudom – nevetett a herceg, majd felkelt. – Gyerünk kedvesem, vissza kell érnünk a kastélyba.
- Ne becézgess, szívem – Merlin felnézett Arthurra egy széles vigyorral, majd ő is felkelt és feltette a pokrócot a lovakra.
- Szívem? – nevetett Arthur. – Hol vannak a furcsa szavaid? – lépett a lovakhoz, majd fel is pattant a sajátjára.
- Jobban kedveled a káposztafejet? – Merlin is felmászott a lovára, majd megkezdték az utat vissza Camelotba.